Zsötem

Már nem voltam rövidnadrágos kölök, de még fogalmam sem volt arról, mi a szerelem. Persze, az oviban én is szerelmes voltam, Borika volt, akinek odaadtam az ebéd utáni piskótámat, csak hogy érezze lángoló szerelmemet. Aztán eljött az idő, amikor drága édesanyám elengedett a házibulikba, igaz, este kilencre szigorúan otthon kellett lennem, pedig nyolc óra tájékán vált izgalmasabbá a történet, amikor már sötétedett odakint.Villanyt, naná, hogy nem gyújtottunk, csak a zene szólt, sokadszorra került a lemezjátszóra a „Zsötem”. Indulhatott a lassúzás, a félhomályban még a szemérmesebbek jól összebújtak, egy-egy puszi cuppant, a bátrabbaknál csók csattant. Halandzsázva „énekeltük” a Zsötemet, de kit zavart?!

Engem például cseppet sem. És az aktuális „szerelmemet” sem, aki a következő számot, persze, hogy a Zsötemet, már más ölelésében táncolta végig. Emlékszem, néha több hely is jutott a zsúfolt parketten a pároknak, majd újra kitehettük a telt ház táblát, mert a kipirult, mosolygós párocskák ismét helyet követeltek, mert össze akartak simulni a megunhatatlan Zsötemre.

Bevallom, a szám, ma is a kedvencem. Mert a szerelem nálam soha el nem múló nóta.

Kapcsolódó cikkünk ide kattintva olvasható.