Szégyen

Komoly lelkiismeret-furdalásom van, ha utcán fekvő embert látok. Pár héttel ezelőtt reggel munkába menet két ház találkozásánál a beugróban láttam a földön egy férfit. Nem volt batyu a feje alatt, mint sok hajléktalannak, de a ruházata sem volt túl rendezett, amiből arra következtethettem volna, hogy dolgozni indult, és út közben lett rosszul. Többször eszembe jutott napközben: talán illett volna megkérdeznem, hogy segíthetek-e, de tartottam a ne­gatív reakciójától. Mit mond, ha szállás hiányában pihent ott le, és álmából riasztom fel. Késő délután némi megnyugvással vettem tudomásul, hogy a hely üres, vagyis vagy egy bátrabb ember mégis odament hozzá, és segített, vagy kialudta ma­gát, és távozott. Másnap reggel már feszkó nélkül mentem el mellette, tudván, hogy „minden rendben van”. Sajnos kialakultak az előítéleteim, és a ruházat alapján próbálom eldönteni, hogy közbe kellene-e avatkoznom. Ezt jó lenne leküzdeni, de az ingerküszöb túl magasan van, és nem tudom a megoldást. Háborgok, hogy túl közömbösek az embe­rek, miközben magam is ugyanolyan gyarló módon gondolkodom. Igaz, legalább néha szégyellem magam.

Kapcsolódó cikkünk itt olvasható!