Róbert tenyere a jéggel hűtött pohártól hűvös, a fagyos inger átszalad a nő testén, először lúdbőrössé teszi, majd miután tetőtől talpig megborzongatta, a mellbimbójában koncentrálódik.
– Mi a baj? – ráncolja homlokát a férfi.
– Mire gondolsz? – érdeklődésével egyidőben Laura legszívesebben a szájára csapna.
A visszakérdezés a legirritálóbb tulajdonsága. Nyomozóként remekül hasznosíthatta, de a magánéletben rendszerint a férfiak agyára ment azzal, hogy mindig mindent a lehető legpontosabban akart érteni.
– Arra, hogy feszengsz – válaszol Róbert meglepően készségesen.
Igen, feszeng, hiszen a kapcsolatuk amellett, hogy kezdetleges, meghökkentő fordulatokban bővelkedő. Ráadásul a Julietbe lépve szembesült először a ténnyel, hogy Róbert társaságában az anyja által imádott, fényűző világ kellős közepébe csöppen. Pontosan oda tart, ahonnan menekül. Gondolatai összekuszálódtak, értékrendje felborult, fogalma sincs, mi helyes és mi helytelen. Saját határai közé rekedve csodálja a férfit, amiért olyan természetesen viselkedik, mintha ezer éve ismernék egymást.
– Csak… Túl sok az inger. Nem vagyok hozzászokva a randevúkhoz, legfőképp úgy, hogy…
– Előbb szexelsz, mint vacsorázol – fejezi be helyette a mondatot Róbert.
Laura elpirulva bólint, majd miközben zavartan körbetekint az étteremben, hozzáteszi:
– És ez a hely sem az én terepem.
– Menjünk máshova? – Hogy nyomatékosítsa, nem probléma, ha igennel felel, a férfi megszorítja a kezét.
Róbert tenyere a jéggel hűtött pohártól hűvös, a fagyos inger átszalad a nő testén, először lúdbőrössé teszi, majd miután tetőtől talpig megborzongatta, a mellbimbójában koncentrálódik.
– Nem! – csóválja fejét Laura. – Megbirkózom vele.
A férfi karba font kézzel hátradől székében.
– Fogadást ajánlok.
– Mifélét?
– Képzeld el, hogy az asztal széleinél láthatatlan falak emelkednek – kezdi egy mesemondó titokzatosságával a férfi. – Mostantól egészen a távozásunkig sem hang, sem mozgás, de még egy tűzeset sem lehet elég indok arra, hogy átnézzünk ezeken falakon. Csak te és én létezünk, nincs külvilág. Amelyikünk pedig mégis félrenéz, veszít.
– És mi a győztes nyereménye? – érdeklődik Laura, majd kacér pillantás kíséretében a visszájára fordítja a kérdést. – Vagy a vesztes büntetése.
Róbertet méregetve a nyomozónő megállapítja, tévedett, amikor azt gondolta, a jellegzetes zsivány vigyor a férfi legvonzóbb gesztusa. Az, ahogyan például most a gondolataiba merülve eltűnődik, mindennél izgatóbb.
– A vesztesnek kötelezően bele kell egyeznie egy olyan őrültségbe, amit a másik kér tőle – böki ki végül lapos tekintettel. – Ez a kérés megtagadhatatlan, ágálni ellene nem lehet.
– Azért azt csak nem fogom engedni, hogy felszeletelj! – pukkan ki Laurából a kacaj.
Róbert csillogó szemmel nézi a szertelen nőt.
– Rendben, ha nem bízol meg bennem, akkor a szabálykönyvbe vezetem, hogy a vesztes fájdalmat okozó őrültségre nem kötelezhető.
Laura számba veszi a fogadás részleteit. A rendőrségnél eltöltött évek fegyelemre nevelték, tehát most nem fog félrenézni.
– Áll az alku! – bólint, és máris azon tűnődik, milyen édes galádságra kötelezi majd a férfit.
– Szükségem van garanciára. Mégpedig arról, hogy nem bújsz ki a kötelezettség alól – mondja a férfi, s zakója belső zsebéből ezüstösen csillogó tollat húz elő, majd lehámozza a whiskyspohár aljára tapadt, enyhén átnedvesedett szalvétát, és mindkettőt a nő felé nyújtja: – Írd alá!
(Folytatjuk)