Szilágyi Áronék végre megünnepelték az olimpiát

Volt ok a magyar vívócsapat háza táján az ünneplésre. Ok volt, csak lehetőség nem, ugyanis Tokióban szigorú rendeletek szabályozták a sportolók mindennapjait. Maszk nélkül örülni is csak másodpercekig lehetett a dobogón, baráti ölelésekről szó sem lehetett, a sikerekre koccintani pedig az olimpiai faluban elképzelhetetlen volt.

– Már sikerült bepótolni az elmaradt koccintásokat – kezdte a beszélgetést Decsi Tamás, a bronzérmes kardcsapat nélkülözhetetlen tagja.

Megtaláltuk a helyet és megadtuk a módját annak, hogy felszabadultan ünnepeljünk a fiúkkal. Azt gondolom, sikerült kiengednünk a gőzt, majd mindenki ment a dolgára, hiszen az olimpiát követően sem állt meg az élet.

Decsi ügyvédjelölt úr elmondta, hogy a hazaérkezést követő napon már az irodában jelentkezett, hiszen az ötkarikás elfoglaltsága miatt több rábízott ügy is parkolópályára került.

– Ügyvédjelölt vagyok, és már készülök a szakvizsgámra, amit csak három év "ügyvédbojtárkodás" után lehet letenni. Ha megszerzem, akkor igazi ügyvéd leszek.

Felvetődött a kérdés, akkor szakít a vívással, ugyanis egyszerre két lovat megülni nem egyszerű feladat.

– Szó sincs róla, hogy letegyem a kardot – jelentette ki. – Nem érzem a koromat, és ha a csapattársak is úgy gondolják, hogy szükség van rám, folytatom, hiszen Párizsig csak három év van hátra. A Kertvárosi Klubban is várnak a gyerekek, a szakosztályba százötvenen tanulják a vívást. S, ha a vírus nem szól közbe, szeptembertől visszatérünk az általános iskolákba, hiszen a tokiói sikerek okán, már hallottam, milyen sok gyerek "rántana" kardot.

Pihenésről nem ejtett szót Decsi Tamás, viszont egy franciaországi utazásról elkottyantott valamit.

– A bátyámmal utazom Párizsba, onnan Auxerre-be megyünk, hogy aláírjuk az együttműködési szerződést, miszerint a francia csapat és a Kertvárosi Klub – amelyben megalapítjuk a labdarúgó szakosztályunkat – testvércsapatként dolgozik tovább az utánpótlás nevelésben.