"Egyik reggel felkeltem és rájöttem, teljesen megvakultam" - így nevelte fel vakon a kislányát Karina

Az iskolakezdés a szüleim számára komoly dilemmát jelentett: vajon normális iskolába menjek, vagy a vakok számára fenntartottba? Édesapám mindig is úgy vélte, hogy ha életre szeretnének nevelni engem, ingerekkel teli környezetet kell megélnem. Ezért normál, látó gyerekek közé írattak, mivel ez tükrözi legjobban az élet valóságát.

Nagyon nehezen tanultam meg olvasni, ezért a kötelező olvasmányokat inkább hangoskönyvben vagy filmekben hallgattam. A matematika nehézséget okozott, de a beszédem erőssé vált, a rádió és a mesék rengeteget segítettek abban, hogy fejlődjek. Az alsó tagozat rendben volt. Az első padban ültem, mint egy kisegér. Diavetítőt használtak az órákon, így mindig láthattam, amit a tanár mutatott. Azonban amikor felsős lettem, mérhetetlenül sokat csúfoltak engem - „szódásüvegnek” és „pincebogárnak” neveztek. Rettenetesen rosszul esett, úgy éreztem, mintha nem lennék igazán jelen.  

Amikor végeztem, visszamentem tanácsadásra a Vakok és Gyengénlátók Szövetségéhez. Kérdezték: mi szeretnék lenni. Volt szó lovászról, gyorsíróról, de én mindig is emberekkel akartam dolgozni, mert nagyon jó beszélőkém van. Így lettem eladó. Ruházati szaküzletben dolgoztam közel húsz éven át.

A munkakör azonban komoly kihívást jelentett. Hogyan adhattam el én, mint látássérült, ruhát? Nagyítóval jártam, pénztárba nem tudtam állni, számlát vagy csekket nem tudtam kiállítani. A lábamon el tudtam jutni A-ból B-be, megvolt a magam megszokott kis rutinja.

A férfiakkal való első próbálkozások rengeteget tanítottak nekem. Sok esetben csak ki akartak használni, mert volt lakásom és nem volt jó a látásom. Hamar rájöttem, hogy oda kell figyelnem a pénzemre, el kell rejtenem, hogy ne tűnjön el. Már korán szembesülnöm kellett az emberi természettel, a pénz kapcsán – biztos vagyok benne, hogy látókkal is előfordul. 

Szerencsés vagyok, mert édesapám felkészített arra, hogy meg tudjak állni a lábamon, és erős legyek, hogy soha senki ne tudjon kihasználni

Évekkel később lányom született, és bár ő akkor még kicsi volt, négyéves korára én teljesen elveszítettem a látásomat. Egyik reggel félhomályra ébredtem. Tizennégy éves korom óta tudtam, hogy ez egyszer bekövetkezik. Ma már van egy fehér botom, tudok közlekedni, de akkor egy négyéves kislánnyal kellett megtanulnom vakon élni. Egyedül maradtam a gyerekkel: óvodába kellett vinni, bevásárolni és sorolhatnám. Apukám sokat segített, de mégis nekem kellett megbirkóznom a nehézségekkel. Ma a lányom 21 éves, teljesen egészséges, és erre én nagyon büszke vagyok. 

A gyermekem édesapja azt, hogy megvakultam, nem tudta feldolgozni. Nem tudott velem maradni, amikor már nem láttam. Igazából én küldtem el, de soha nem vett részt az életünkben sem anyagilag, sem más módon. Két éve meghalt.  Az élet később új ajándékot is hozott: rátaláltam a szerelemre Zoli személyében, aki szintén gyengénlátó. Így élünk mi, megoldva a láthatatlan küzdelmeket, látás nélkül, de tiszta, erős és stabil belső látással.