Pécsi Ildikó: Újra van miért élnem

Kossuth-díjas művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Hoz még izgalmat az életébe egy újabb elismerés?

Amikor megtudtam, hogy megkapom a Magyar Filmakadémia Egyesület életműdíját, nem titok, elsírtam magam. Olyan sok rossz történt mostanában, olyan régen voltam már színpadon, olyan nagyon messze sodródtam a szeretett színházi közegemtől, hogy a szívem belefacsarodott a hírbe, hogy szakmai kitüntetést kapok. Sok rangos díjam van már, és bár sosem voltam az a fajta, aki plecsnikre sóvárog, most mégis felhőtlen boldogságot érzek.

A szakmai életéről kevés hír jelent meg az elmúlt években, inkább a fia és Pártos Csilla válása és a vagyoni pereskedés okán volt címlapon. Az embereket ennyire érdekli a magánélete?

Közszereplőként hamar megszokja az ember, hogy az embereket nemcsak a szakmai teljesítménye, hanem a magánélete is érdekli. Az elmúlt tíz évben sajnos másról sem szóltak a hírek, mint a családunkon belüli történésekről. Ennek az egyik oka, hogy a történet minden szereplője, úgymond, híres ember. Nem titok, nagyon megviselt, ami történt, de legfőképpen az, hogy rengeteg olyan cikk jelent meg rólunk, amelyről fogalmunk sem volt. Sokszor ráadásul úgy, mintha én nyilatkoztam volna, pedig meg sem szólaltam.

Érez magában még elég erőt ahhoz, hogy egyszer visszatérjen a színpadra, esetleg rendezzen?

Egy színész, egy rendező soha nem öregszik ki a szakmából. Nekem olyan remek tanáraim voltak a főiskolán, akiktől a szakma minden csínját-bínját kitanultam. Nagyon fiatal voltam még, amikor komoly szerepeket kaptam, csodálatos ajándéka ez az életemnek. Szeretnék még színpadon állni.

Mi az, ami megakadályozza ebben?

Jelenleg az egészségi állapotom. Az elmúlt években sokat betegeskedtem én és a férjem (Szűcs Lajos olimpiai bajnok futballista – a szerk.) is. Egy művésznek nyugalomra, koncentráltságra van szüksége. Ilyen zaklatott lelkiállapotban, mint amilyenben voltam, voltunk, sajnos nem megy.

A hosszú szünet ellenére mégis egy komoly szakmai grémium szavazott önnek életműdíjat. Lehet, hogy az elismerés ad lendületet a visszatéréshez?

Talán nem túlzás azt állítani, hogy életet ment ez az elismerés, végre újra hihetek benne, hogy volt és van miért léteznem. A szó legnemesebb értelmében, megmentették ezzel az életemet. Bízom benne, hogy ez új lendületet ad, ami sokáig kitart.