Pécsi Ildikó és Szűcs Lajos 50 éve élnek boldog házasságban, íme a titkuk

Aki abban hisz, hogy nincs szerelem első látásra, aki szerint lehetetlen szeretetben leélni a párunkkal ötven évet, az téved. Erre bizonyíték Pécsi Ildikó és Szűcs Lajos.

– Az Aranyember című filmben láttam először, ott megtetszett ez a kedves hölgy – mosolyodik el Lajos, mikor felidézi kapcsolatuk hajnalát.

– Kutakodtam, és az élet úgy hozta, hogy Pécsett találkoztunk „élőben”. Ugyan olyan gyönyörű volt, mint a képernyőn. Mondhatjuk, szerelem volt első látásra. Megláttam, és éreztem, hogy találkoznunk kell. Mindenáron beszélni akartam vele. Aztán ez a pár mondat elég hosszúra sikeredett.
Ildikó nevetve veszi át a szót az ő édes, jó Lajosától.

– Nagyon faramuci ember, olyan, mint a futballban. Sosem rúgott fel senkit, de őt sem rúgták, mert nem érték utol. Nagyon szimpatikus, aranyos pali volt, gyönyörű szemekkel, felkeltette a figyelmem. De ennyi. Gyakorlatilag bármikor összefutottunk valahol, nem tolakodott, csak elment mellettem, és mindig azt mondta: úgyis elveszem feleségül. Amikor szilveszterkor találkoztunk, azt mondtam, jó.
Abban az időben a legnépszerűbb sztárok közé tartoztak, akikért tömegek rajongtak. Érthető lenne, ha a féltékenység jelen van a kapcsolatukban.

– Soha nem voltam féltékeny. Egyszer egy focista társa mesélte, hogy amikor Párizsban jártak, elvitték őket „olyan” helyre szórakozni. De te mit csinálsz vele? Lajos nem jött velünk, inkább „kitapétázta” a szállodai szobát a fényképeddel, a gyerek képeivel, és ott maradt. Nekünk ez volt a normális. Megállapodtunk a legelején, ismert emberek vagyunk, nem tehetjük nevetségessé a másikat. Ebben benne van, ha őt egy győzelem után összepuszilgatták, vagy engem egy sikeres bemutató után. Tudtam, hogy szerelmesek voltak belé. Tudta, hogy szerelmesek voltak belém. És akkor mi van? Hát örültünk neki, és mentünk haza.

– Nem volt miért féltékenynek lennem. Sok olyan szituációban játszott, de az a munkája, meg sem fordult a fejemben.
Minden házasságban vannak mélypontok, hullámvölgyek, gondoltuk, ez alól a Pécsi-Szűcs páros sem kivétel. Tévedtünk!

– Mi sosem vesztünk össze. Nem volt érdemes, nem volt értelme. Rettenetesen elfoglaltak voltunk. Lajos elment a világ válogatottal játszani, én meg Zalaegerszegre turnéra. Ő megjött Kijevből, lerohant hozzám Kecskemétre, adott két puszit, és visszament, mert másnap reggel repült tovább. Mikor veszekedjünk, és miért? Olyan régóta vagyunk együtt! Ötven év nem gyerekjáték. 
Két apróság volt csak, ami némi éket vert a kapcsolatukba. A szőnyeg, és a függöny.

– Az volt a mániája, hogy a szőnyeg rojtjai egyenesen álljanak. Egyszer jött haza négy hónap után, és én kifésültem a rojtokat. Megöleltük egymást az előszobában, egyszer csak látom, nyúlik a nyaka, elenged, bemegy a szobába, és kiigazítja a rojtot. Akkor megfogtam a metszőollót, és levágtam az összes rojtot. Azóta nincs. A függöny behúzáson is majdnem veszekedtünk, mert ő azt szerette, ha szét van húzva, én pedig, ha össze. Egyszer melegebb lett a függönyök miatt a levegő, akkor leültünk, hogy kitaláljunk valamit, nehogy összevesszünk. Abban maradtunk, ha én megyek el az ablak előtt, akkor behúzom, ha ő, akkor széthúzza. Egy-két évtizedig eljátszadoztunk ezzel.
Abban is megegyeznek, hogyha minden házasságban csak ekkora baj lenne, akkor boldogabb lenne a világ.