Pécsi Ildikó: Egy garast sem adtak a házasságunkért

Pécsi Ildikó és Szűcs Lajos sztorija jobb, mint egy díjnyertes romantikus vígjáték. Az olimpiai bajnok focista az Aranyember című filmben látta meg a gyönyörű színésznőt, onnantól ha találkoztak, mindig azt mondta neki: úgyis elveszem feleségül, majd továbbment. Aztán Ildikó egyszer igent mondott.

– Már beléptünk a házasságunk 51. évébe – mosolyo­dik el a Kossuth-díjas színész­nő, amikor arról kérdezzük, de miért pont feketében ment férjhez?

– Hol voltam én már akkor a fehértől?! – neveti el magát. – Fekete ruhában esküdtem, mert az állt nekem jól. Miniszoknya, hatalmas kalap, kékrókaprémmel. Szeretem a feketét és a ka­lapokat. Valaki azt mondta: te nem vagy normális. Mit akarsz? Azt válaszoltam, hogy családot, gyereket, mi mást? Rengetegen voltak az esküvőn.  „Édesjólajosom”, legyen kedves így egybe írni, szóval kérdezték tőle, őt veszed el? Lajos, te nem vagy normális! Őt bizony! Nem lehetett eltántorítani, de engem sem. Megnyerték a bajnokságot, és utána elmentünk a házasságkötő terembe, majd vacsorázni. Onnan indult is három hónapra edzőtáborba. „Édesjólajosom”, itt morog, hogy miért beszélek erről. Mert jólesik! Azt is mondja, hogy sosem ment el három hó­napra. Lehet, de nekem annyinak tűnt. Igen, így nem volt nászéjszakánk – mondja, és nevetve hozzáteszi: – De nem voltunk olyan tisztességesek, hogy megvártuk volna vele az esküvőt.

Az idő őket igazolta, úgy látszik, nincs jelentősége annak, hogy milyen színű ruhában mondjuk ki az igent. Ildikó állítja: van szerelem első lá­tásra, és le lehet élni az életet egy emberrel. Nem is tudná elképzelni másként.

– Addigra is­mert színésznő lettem, Lajosom pedig nagy futballista. Egyébként senki nem adott értünk egy lyukas garast sem. Biztosra vette mindenki, hogy két perc lesz a házasságunk. Ő a világ másik végében játszott, én görög darabokat rendeztem Tác-Gorsiumban, az is fontos volt. Játszottam, ami az életem, erre születtem. Jó élet volt, igaz, alig voltunk együtt. De az sem számított, mert én őt szerettem, ő meg engem. Azt megbeszéltük az elején, hogy minket mindenki ismer, félrelépéssel nem tehetjük egymást nevetségessé. Ez így is maradt. Senkinek, soha eszébe nem jutott. Minek? Félrelépések tömegét játszottam el, jól. Most már sok bajunk van, betegségek, idősödünk, de tudunk egymásba kapaszkodni, és ez mindennél többet ér.   

Kapcsolódó jegyzetünk itt olvasható.