Kossuth-díjával társalog Pásztor Erzsi

Van olyan híresség, aki vitrinben tartja állami elismeréseit, más garázsban, dobozban őrizgeti a kitüntetéseket. Pásztor Erzsi lakásában a koloniál szekrényén sorakoznak a díjak, balra a Tolnay Klári-díj, a Jászai Mari-díj, jobbra az Érdemes Művész-díj, a Szinkron Életműdíj, Újpest és a XIII. kerület díszpolgári címeinek plakettjei. Középen áll a Kossuth-díja, amelyet 2012-ben kapott. Valamiért – nem csak azért, mert a legrangosabb – ez a művésznő személyes kedvence. Olyan közel áll a szívéhez, hogy még beszélget is vele: Erzsi mond valamit, a díj pedig válaszol. 

– Biztosan sokan azt gondolják, hogy megbolondultam, de nem zavar. Aki egyedül él, az talál magának szórakozást, nekem ez az – mondja nevetve, a Bors megkeresésére a színésznő. – A díjat, ami úgy néz ki, mintha Kossuth épp nekem köszönne, ahogy leveszi a kalapját, Lajcsinak hívom, és a reggelem azzal kezdődik, hogy megkérdezem: Na, mit szólsz, milyen szörnyen rossz idő van ma is? Meg se kérdezze, válaszolni is szokott. És tudja mit? Pont azt, amit hallani akarok. 

– Visszatérve arra, hogy bolondnak néznek: szerintem inkább Lajcsival beszélgetek, mint hogy áskálódjak. Nem? Jó, persze azt is tudok, ha bekapcsolom a tévét, és látom amit látok, de ez másik történet. Itt most az a lényeg, hogy Lajcsi egyfelől jó társaság nekem, másfelől a hangomat is edzésben kell tartani, hiába van leállás. A színpadon, a szinkronban nagy szükség van a hangszálaimra, hiszen abból élek. Remélem, nemsokára újra dolgozhatom, mert már nagyon hiányzik. Ja, és a lábamra is szükség van, ezért mindennap tornázom egy kicsit. Na, viszont hallásra, megyek meglocsolom a virágokat. Most hozott gyönyörű virágot a téli kaktuszom. Fura, hogy virágzik, a polc legalján van, és lám, ott is jól érzi magát.