Négyszázszor vallott szerelmet feleségének Rudolf Péter

Az És Rómeó és Júlia több mint egy sokadik feldolgozása a tinédzserek történetének. A jubileum alkalmából Rudolf Péterrel beszélgettünk.

– Ez a darab mindenképpen egy kuriózum. Sokan a szakmában összesúgtak a hátunk mögött, hogy bizonyára megbolondultunk, amikor ebbe belefogtunk. Alapvetően Vámos Miklós ötlete volt az, hogy két ember fogjon neki ennek a történetnek. Eredetileg azt tervezte, hogy csak a két főszereplő jeleneteit visszük színre, de a feleségemmel elkezdtük ezt a szemtelen játékot tovább turbósítani. Olyan jeleneteket is elkezdtünk kipróbálni mindenféle színházi trükkökkel, játékokkal, hogy végül több embert is meg tudtunk személyesíteni a színpadon – mesélt előadássá formálódó ötleteikről, a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, aki 57 évesen egyszerre játssza a tinédzser Rómeót és az idős Capulet szülőket is.

– Nagyon féltünk a premieren, és utána ötven felett is ijedten fogunk neki az évadnak. Az ember fél, hogy nevetségessé válik, de ennél a játékrendszernél senki nem kéri számon rajtam, hogy hogyan lehetek ennyi idősen Rómeó, hiszen vagyok dajka, Capulet szülő, de még erkély is. Szerencsére hamar összeáll az emberekben ez a játékrend, és velünk tartanak. Nem volt még olyan, hogy valaki hisztérikusan kirohant volna a teremből… Ennek ellenére a legmegrendítőbb élményeink és visszajelzéseink is ennek köszönhetőek. Többek között játszottunk Törökországban, Litvániában és Londonban is. Nagyon fontos pillére ez az életünknek – mondja, és kiderül, praktikus okokból is jó dolog, hogy együtt játszanak.

– Természetesen egyszerűbb, hogy Eszterrel játsszuk ezt a darabot, és praktikus is, hiszen bármikor össze tudjuk mondani a szöveget, pluszenergiákat is tudunk beletenni különösebb egyeztetés nélkül. Ugyanakkor nagyon összetett ez az egész. Hosszas levezetést tudnék adni arról, hogy mennyire számít az, hogy a feleségemmel játszom, és mennyire nem számít. Ott van például az a tény, hogy nem ugyanabban a színházban játszottunk, és ugye ott voltak a gyerekek is, így nagyon kevés időnk volt egymásra. Annyira sűrű volt az életünk, hogy csak akkor voltunk kettesben amikor lementünk vidékre előadni ezt a darabot. Mindenképp egy önmagán túlmutató helyzet, hogy négyszáz előadást le tudsz játszani valakivel 17 éven keresztül, aki különben is hozzád tartozik. Ez mindenképp egy plusz – teszi hozzá, és bevallja, nem csoda, hogy a gyermekeik is a színészet felé vették az irányt.

Flóra Montrealban végzett színészként, Olivér eredetileg zenésznek készült, de most rendezőszakon másodéves, Szonja is másodéves, ő színész szakos.

– A gyerekek ebben nőttek fel, és be is szippantotta mindhármójukat a szakma. Ennek persze örülök, ugyanakkor nagyon féltem is őket. Abban, ahogy mi elkezdtük ezt a pályát a 80-as években, és ami most vár rájuk, óriási a különbség. Manapság nem biztos, hogy ha valaki színésznek tanul, akkor abban a szakmában helyezkedik el. A kiszolgáltatottság manapság sokkal nagyobb, mint amikor mi elkezdtük. Tehát ilyen értelemben féltem őket, de egyáltalán nem vagyok elkeseredve. Nincs más célom, mint hogy boldogok legyenek.