Megrázó: visszatérése után zokogott a színpadon Körtvélyessy Zsolt

Körtvélyessy Zsolt is visszatért a színpadra a járvány után, mindennap játszik a Kecskeméti színházban, s külön öröm a számára, hogy az előadások telt házzal mennek.

– Eleinte nem volt könnyű visszazökkenni a régi kerékvágásba, de egyrészt már nagyon vártam, másrészt mégiscsak ez a hivatásom, ötven éve játszom, hamar visszaszoktam a mindennapi fellépésekhez.

Bár úgy érzi, hogy sohasem fogja teljesen feldolgozni mindazt, ami az elmúlt fél évben történt vele, némi megnyugvást ad a számára, hogy végre újra színpadon lehet. Emellett a kollégái is rengeteg érzelmi támogatást nyújtanak neki.

– Sokszor megkérdezik, hogy érzem magam, vagy néha felidéznek egy-egy szép emléket a feleségemről. Jólesik, hogy érdeklődnek, én pedig nem zárkózom el attól, hogy beszéljek róla és az öcsémről, mert jót tesz a lelkemnek visszaemlékezni az együtt töltött közös évekre.

Különleges mesterség az övé, színészetét még ezek a feldolgozhatatlan tragédiák is gazdagítják, a színpadon a gyászból, mély fájdalomból is tud építkezni.

– Alapvetően lelkileg erős ember vagyok, a problémáimat magamban szoktam megoldani, ezért nem jutott eszembe, hogy szakembertől kérjek segítséget. Az az igazság, hogy ezeket a sérüléseket és a szenvedéseket beépítem a szerepeimbe, még ha ez nem is tudatos.

Ahogy Zsolt mondja, fontos, hogy az embernek legyen története, ha a színpadra megy. A népdalt idézve: “Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. A színész úgy érzi, az utóbbi hónapok története valóságos pokoljárás volt számára. 

– Évekkel ezelőtt játszottam egy olyan darabban, ahol a szerepem szerint az anyám elvesztéséről beszélek. Mindezt aznap vittük színpadra, amikor édesanyám elhunyt. Ez kemény volt, utána három napig bőgtem. Néha vannak ilyen pillanatok, de én nem félek kimutatni az érzéseimet. Erős is tudok lenni, ugyanakkor a legváratlanabb pillanatokban meghatódom, elérzékenyülök, és olyankor nem fojtom vissza a könnyeimet – mondta a színész, akinek a kollégák mellett a lánya és a nyolc hónapos unokája is sok örömet ad.

– A lányom és a kis unokám nagy örömet szerez nekem, néha kimegyek hozzájuk, olyankor babázom, megetetem. A lányommal jó a kapcsolatunk, bár ő inkább Juditkámhoz fordult a problémáival. Én férfiként próbálok segíteni neki amennyire ismerem a házaséletet és a nőket. Persze nem mindig adok igazat neki, néha finoman helyreteszem, amikor szükségét érzem – tette hozzá nevetve Zsolt, aki nem szívesen kér segítséget.

– Nehezen tudom elképzelni, hogy irányítsanak. Azt gondolom, ha gondozásra szorulnék, akkor sem költöznék a lányomékhoz. Inkább megoldanám valahogy egyedül, mert nagyon zavarna, ha valakinek a terhére lennék. Azt kívánom a jó istentől, hogy soha ne kerüljek ilyen helyzetbe.