Joshi Bharat: Hozzám nem nyúlhat orvos! interjú

Eddig is vezetett beszélgetős műsort, de most élőben csinálja. 

Van egy különleges szépsége, nincs vágva. Szeretik az embe­rek, ezt mutatja a nézettség.

Nem izgul?

Aki nem izgul, az hagyja abba! De idővel elmúlik a kezdeti izgalom, megnyugszik a beszélgetőpartnerem és én is. Az a célom, hogy olyan kapuk nyíljanak meg, amik eddig nem. Fontos, hogy képben legyek, ezért mindig alaposan felkészülök. Mindent elolvasok, mindennek utánanézek. Például Szikora Robi volt nálam, és tudtam, hogy gyerekkorában melyik cukrászdába vitte a nagyapja. Amikor erről beszélgettünk, megelevenedett a múlt, érezte a süti illatát. Ez fantasztikus dolgokat hoz elő. A másik, hogy nem vagyok erőszakos, nem érzik, hogy mindenáron ki akarok szedni belőlük ravaszkodással valami szaftos dolgot.

Értem a célzást.

Nem!

Ki az, akivel nagyon szeretne beszélgetni?

Az én hőseim, mind meghaltak. John Lennon, BB King, Ray Charles, de Paul McCartney-val beszélgetnék szívesen. Magyar vonatkozásban Haumann Péterrel, színészpárti vagyok. Igazi bölcs emberekkel. Hatalmas élmény volt a 97 éves Bálint Gyuri bácsival, Vitray Tamással, Bodrogi Gyulával találkozni. Fantasztikus bölcsesség áradt belőlük, ami sok embernek tanulságos. Szeretem, ha valaki megtalálta a helyét a világban vagy nagyon útkereső.

Ha már útkeresés, foglalkozik még sorselemzéssel?

Hogyne! Ott is beszélgetek emberekkel. Ez plusz segít az interjúkészítésben. Olyan érzékszerveket fejleszt, hogy megérzed a másik útját, hogy merre kérdezz, és akkor kibuggyan belőle valami. Annyi ilyen volt! Például Bálint Gyuri bácsival beszélgettünk a fiatalkoráról, hirtelen a II. világháborúnál bevillant valami. Máskor előjönnek az érzelmek. Volt egy széria, amikor mindenki sírt a műsorban. Zoltán Erika mondta, hogy ő nem fog, három perc múlva pityergett. Az édesapja jutott eszébe. Két ok szokott lenni a szülő halála után. Vagy azért sírnak, mert szoros kapcsolatban voltak, vagy a kihagyott lehetőség miatt.

Ön is korán elvesztette az édesapját.

13 éves voltam, kevés közös élményünk maradt. Egyszer Indiában jártam felnőttfejjel, amikor az egyik bácsikám mutatott egy levelet, amit apám írt, amikor pici voltam. Az állt benne, hogy lelkiismeret-furdalása volt, mert nekem nem tudott mindent megadni. Amikor születtem, kirúgták, sokáig nem volt munkája. Szegények voltunk. Ez a levél jelentette köztünk az egyetlen érzelmi kapcsot. Nem volt ölelgetős, puszilgatós típus, de ilyen mondatokból éreztem a szeretetét. Az nagy katarzis volt, tiszta időutazás. 1969-ben halt meg, ez a halála után negyven évvel történt. Nagyon sokat jelentett.

Édesanyja fiatalon maradt egyedül. Harmincnyolc éves lehetett. Kilencvenegy évesen halt meg, gondolom, újra férjhez ment.

Nem! Olyan lehetőség a számára nem létezett. Akkoriban nem gondolkodtak így. Volt három gyereke, akivel feladatai voltak. Akkor ott nem volt olyan, hogy nekem is van éle­tem. Anya volt. Nem volt divat újra férjhez menni, benne fel sem merült.

Ön mit tanácsolna, ha felkeresné egy fiatal özvegy a sorselemzésen?

A kérdés, hogy neki sorssze­rűen, karmikusan van-e mással feladata? Ha van, akkor meg fog történni, jó, ha felkészül. Ha nincs, akkor azon múlik, hogy mit akar. Mindenkinek a maga döntése.

Lehet teljes életet élni társ nélkül?

Lehet. Most is volt nálam egy fiatal nő, akinek meghalt a 25 évvel idősebb férje. Azt mondta, számára mindenki más idegen, nem akar együtt élni senkivel. Akkor miért költözne össze? De vannak típusok, akik nem tudnak egyedül élni, kell nekik a kapaszkodó. Az a lényeg, hogy konstruktívan élj. Ha a szerelme emlékében, akkor úgy, ha társsal, akkor úgy. Ahány ember, annyi variáció.

Mi van, ha a végén rájövünk, hogy rossz döntés volt?

Sokszor van olyan. A halál után még tíz percig él az agy, végül a memóriaközpont hal meg. Ott nincs ego, akkor szembesülünk az igazsággal. Ott kiderül, ha elcsesztem.

Akkor már nincs mit tenni!

Majd legközelebb. Lesz legközelebb, ebben hiszek. Nem genetikai vagy szexuális baleset következtében vagyunk itt, hanem mert jöttünk tapasztalni. Majd lehet korrigálni.

De nem emlékszünk rá.

Nem is kell. A következőben benne lesz az előző élet tapasztalata.

Remélhetőleg…

Elmesélem az életem egyik nagy tapasztalását. Ilyen csak egyszer-kétszer adatik meg egy életben. Gyerekkori barátom a szomszéd házban lakott. Családjával egy hindu vallás egyik szektájához tartoztak. Úgy tízévesek lehettünk, amikor jöttek a szektából magas rangú papok, és elvitték, hogy ő is pap legyen. Felnőttként, negyvenöt évvel később Indiában voltunk, és megkérdeztem, hogy mi lett vele. Delhiben lett nagyon magas rangú pap. Elmentünk a templomba, az egyik szerzetesnek mondtam, hogy szeretnék vele beszélni. Nem biztos, hogy tud fogadni, nagyon elfoglalt. Hasonló rangú, mint a Vatikánban a legnagyobb püspök. Delhiben ez egy fantasztikus templom, a hindu Tádzs Mahal, annak a nagyfőnöke, szent ember, más utat jár. 

Találkoztak?

Üzente, hogy szeretne velem beszélni. Negyvenöt év után láttam a gyerekkori barátomat, aki a szentemberek életét éli, szigorú szabályok szerint, totális cölibátusban. Rá sem szabad néznie nőre. Bár más nevet kapott, de én úgy szólítottam, ahogy gyerekkoromban. Boldogan nosztalgiáztunk, felidéztük, hogy miket csibészkedtünk, és láttam, hogy kizökken, más lesz. Kérdezte, hogy egyedül vagyok-e. Mondtam, hogy itt van a bátyám lánya, a feleségem, a lányom, mindenki.

Ő a szentember, aki nő közelébe sem megy soha, amikor kikísért, láttam, hogy a szeme sarkából megnézte, kikkel vagyok. Azonosult a szentemberi léttel, de akkor kivételt tett. A szemét néztem, ez valami fantasztikus. Tett valamit a meggyőződése ellen, nem tudott ellenállni. Ez annak köszönhető, hogy a be­szélgetésünk miatt visszakerült az evilági létbe, amit negyven éve eltemetett. Az anyjával sem találkozott azóta. Megváltozott az emberekhez való viszonya, az isteni utat követte, amit egy másodpercre feladott. Három másodpercre valami visszajött az eredeti életéből, megölelt. Ezek fantasztikus tapasztalatok. Amikor meghalok, ez a kép benne lesz.

Az egyik bátyja pedig járt önnél, Magyarországon.

Az a bátyám járt itt, aki tizenhat évesen megvakult, glaukóma, zöld hályog következtében. Borzasztóan fájt a feje, egyre jobban, aztán egyszercsak nem látott. A családban senkinek nem volt ilyen.

Meg szokta nézetni magát?

Amíg lehet, hozzám nem nyúl orvos. Megszülettem, a szervezetem az évtizedek alatt alkalmazkodik a környezethez. Ha abba belenyúlnak, hogy beállítsák tökéletesre, akkor jön a baj, mert minden más elcsúszik. Egyetlen egyszer voltam orvosnál, amikor megcsípett a darázs, és allergiás lettem. Kaptam egy injekciót, azt nem bántam meg.