Csonka András: Foglalkoztat a visszavonulás

Még túl fiatal ahhoz, hogy a visszavonulás miatt kelljen aggódnia. Mért foglalkoztatja ez a gondolat?

Amikor elkezdtem a színészi pályát, azokkal is volt szerencsém együtt dolgozni, akiket nézőként csodáltam. Ismertem az alakításaikat, a sikereiket. Most némelyikük esetében azt érzékelem, már nem tudják úgy rögzíteni a szöveget, sőt egyszer olyan állapotban is láttam valakit, hogy nem tudta, miként kell kimenni a színpadra meghajolni. Ez borzasztó kegyetlen dolog. Ha ilyet látok, felvetődik bennem a kérdés: miért nem engedheti meg magának valaki, hogy elegánsan és nagyvonalúan visszavonuljon? De ne felejtsük el, tulajdonképpen azért vannak színpadon, mert ez az életük, meg hát valamiből meg is kell élni. A legtöbb színész ugyanis a szakmáján kívül nem ért semmihez, és ha nincs megtakarított pénze, kénytelen tovább játszani. Ez egy kiszolgáltatott helyzet. 

Vagyis egy színész nem tud nyugdíjba vonulni?

Nálunk, színészeknél ez nem úgy működik, hogy na, Gyuri bácsi, maga megélte a 65 évet, köszönjük az elmúlt évtizedek munkáját, most ajándékozunk önnek egy szép órát, élvezze nyugdíjaséveit, és viszontlátásra. Egyrészt van egy életforma, amitől nehéz elszakadni, másrészt a közönség elismerése igazi narkotikum, ami függőséget okoz. Ráadásul míg külföldön egy világsztár megteremti az egzisztenciáját, mint például Jack Nicholson, és nem dolgozik tovább, nálunk ez nem ilyen könnyű. A művészek nyugdíjáról meg inkább ne is beszéljünk. 

Mégis keveseknek adatik meg, hogy életük végéig színpadon álljanak. 

Mindenkinek másképp alakul az élete. Van, akinek szerencsésen, lényegében végig aktív, és olyan feladatokat kap, amik méltóak hozzá, kihívást jelentenek, sőt sikert hoznak. Aztán akadnak, akik a pályájuk közben is kínlódnak, nincsenek megbecsülve, úgy érzik, többre képesek. Az apám színész volt, ötven év volt a korkülönbség köztünk, és kamaszként azt láttam, már kisebb feladatokat kap, nem gondolkodnak benne. A sikereit újságkivágásokból ismertem meg. A betegsége végül leparancsolta a színpadról. De léteznek kirívó ellenpéldák is, mint Lehoczky Zsuzsa és Galambos Erzsi. Az egyik 85, a másik 90 éves, ennek ellenére elképesztő energiával és vitalitással léteznek. Így jó dolog színpadra állni!

Hogyan áll az öregedéshez? 

Nagyon rossz, amit a világ sugall felénk. Egy bizonyos kor után, mintha nem is léteznél, nem vagy célcsoport. A nyugdíjasklub, vagy hogy összejárjak kártyázni, nem hoz lázba. Anyám, akivel legendás kapcsolatom volt, azt mondta nekem, hogy be fog költözni egy elegáns otthonba, azonban erre nem került sor, mert meghalt. De ennek nálunk nincs is kultúrája. Amerikában például kisvárosokat alakítanak ki időseknek. Én sokszor bele­esem abba a hibába, hogy szorongok a jövőtől. A legnagyobb kihívás a jelenben maradni, hogy örüljünk a nap történéseinek. Szerencsére folyamatosan a színpadon tudtam maradni, a popzenében mérhető sikereim voltak, műsorvezetőként is dolgozom, tehát sokkal több adatott meg, mint amire készültem annak idején. Ha azt fogom érezni, hogy ez már nem az, amire vágytam, be fogom fejezni. 

Mihez kezdene az így felszabadult idejével?

Nem tudom, mit csinálnék, hiszen nem értek semmihez. Ugyanakkor az is benne van, hogy ha nem csinálsz semmit, belehalsz. Amíg vannak olyan álmaim, amiket meg akarok valósítani, nincs öregség. Viszont semmiképpen sem szeretnék senkinek a segítségére szorulni, kiszolgáltatott lenni, úgy nem akarnék élni.

Sok színész minden eszközt megragad a fiatalos külső megtartásáért. Ön gondolkodik ilyesmiben?

A génjeim hála istennek elég jók, mert fiatalabbnak látszom a koromnál. Szinte semmilyen öregedésgátló kozmetikumot nem használok, veszek néha krémeket, de elfelejtem őket felkenni. Plasztikáztatni nem szeretnék, mert annyi elrettentő példát látni. Még Amerikában is, ahol pedig igazán jó szakemberek vannak. Egy színész részben az arcával dolgozik, szánalmas és nevetséges, amikor már látszik a plasztika. Majd, ha az orromig lóg a szemhéjam, megcsináltatom, de a műtét a visszavonhatatlanságot jelenti számomra, amitől félek.

Névjegy

Született: 1965. január 16., Budapest
Színész, énekes, műsorvezető
Apja, Csonka Endre az egykori Vidám Színpad tagja volt. 
A Nemzeti Színház stúdiósaként lépett először színpadra, majd elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Első sikerét a Magyar Televízió szappanoperájában, a Família Kft.-ben aratta. Bár prózai szakon végzett, mégis sokkal több musicalszerep fűződik a nevéhez. Emellett poplemezeket adott ki, filmezik, szinkronizál, és műsorvezetőként is elismert. 2006-ban táncosként megnyerte Keleti Andrea oldalán a Szombat esti láz show-műsort.