Exkluzív interjú Vitray Tamással: Sajnos mellőlem sokan végleg elmentek

– Isten éltesse sokáig születésnapja alkalmából. Hogy van? Kivel ünnepli a jeles évfordulót?

– Köszönöm, nagyon jól vagyok. Vasárnapra tervezünk egy kései ebédet, összesen tizennégy emberrel.

– Hogyan és mivel telnek a napjai?

Próbálom megőrizni azt az életformát, amit negyedik éve élek, amióta egyedül vagyok. Van rendszer az életemben, reggelente elvégzem azt a fizikai munkát, ami szerintem egy korombelinek elengedhetetlen, hogy működőképes legyen. Gimnasztikázom, szobabiciklizem. Volt olyan szakasza az életemnek – és akkor sem voltam nagyon fiatal –, amikor kijártam a Margit-szigetre, futottam egy kört, utána elmentem úszni. Ez ma már nem így van. Együtt jár a korral, és az ember pontosan tudja, bármilyen egészségügyi probléma után nem tér vissza ugyanarra a színvonalra és képességhez, mint előtte. A Covid-járvány miatt döntöttem úgy, hogy bizonyos dolgokat leépítek, és itt a nyilvános helyek látogatására gondolok. 

Nagyjából egy hétig köhögtem, olyan volt, mint egy nátha vagy enyhe influenza. Az első hullámnál négy oltást kaptam, feltételezem, hogy ezáltal valamelyest védettséget kapott a szervezetem.

– Több mint 6 évtizedet töltött el a televízióban. Nem hiányzik? Szokott nosztalgiázni?

– Az igazság az, hogy mai napig is gyakran nézem a régi műsoraimat. A legnagyobb videómegosztón megtalálhatóak. Ma már más viszonyban vagyok velük, nem tudom úgy nézni, mint régen. Inkább azt vizsgálom, mi mindent tudtam akkor a szakmából, abban a szakaszában, ahol éppen tartottam.

– Egy évvel ezelőtt nyilatkozott utoljára. Akkor jelentette be, többé nem áll a nyilvánosság elé. Nem hiányzik?

– Nem! Különben nem mondtam volna, hogy véglegesen felhagyok a tévézéssel.

– Gondolom, mai napig sokan felismerik az utcán…

– Gyakran megesik. Járok vásárolni, ilyenkor mindig rácsodálkozom, ha a fiatalabb korosztály is felismer.

– Egyedül él közel négy éve. Nem magányos?

– Nem. Amúgy sem vagyok nagy társasági ember. Inkább szemlélődő, mintsem beszédes.

– Látogatókat szokott fogadni? Vannak-e még barátok, jó ismerősök, akikkel szívesen leül beszélgetni?

– Háromszor nősültem, minden esetben más családba kerültem, de a tanítványaim, vagy akikkel együtt dolgoztam, mindig jelentkeztek ünnepek vagy születésnap alkalmával. 

Olyan kollégáim is voltak, akik az én szárnyaim alatt nőttek föl – nem is egy – de már nincsenek velünk. Ez keserves egy kicsit, és persze ezt a fájdalmat nem egész évben hordozza az ember, ám ilyenkor és nagy ünnepeken mégis eszembe jutnak.

– Hamarosan itt a karácsony. Hogyan szokott ünnepelni?

– Volt idő, amikor még kicsik voltak a gyerekeim, sokkal nagyobb hajcihőt csaptunk, hiszen miattuk volt az ünnep, az ajándékozás, a karácsonyfa, az éneklés, és minden, ami ezzel jár. Ahogy az évek múlnak, az ember hozzászokik, hogy leválnak a családtagok. 

Ha meghívnak, és úgy alakul, természetesen örömmel látogatom meg őket. Óhatatlanul megváltozott az ő életük is, sőt lassan már a leszármazottaik is jobban szeretik a szentestét a saját otthonukban eltölteni, a karácsony két napján szoktak hozzám jönni a gyerekek. Igazuk van: ez a világ rendje.