Az iskolaváltás gyerekjáték? – Mire figyeljünk, ha váltani kell

Anna nem az a hangos, vagány gyerek. Inkább figyel, alkalmazkodik, próbál beilleszkedni. Sokáig azt hittem, ez elég lesz. Nem lett az. Előjelei nem igazán voltak, a kicsik egyébként is azt játsszák, hogy mindenki minden második napon összeveszik mindenkivel, ki kivel barát, éppen ki miért nem az, ezeket a történeteket nem gondoltam komolynak, bár Anna mesélt erről. Majd egy hosszabban tartó beszélgetésünk során kiderült, az osztálytársai rendszeresen kinevették, kizárták a közösségből, vagy csak szavakkal bántották sok esetben. Pont úgy, hogy sokáig én sem vettem észre.

Amikor először kimondtuk otthon, hogy talán az iskolaváltás lehet a megoldás, olyan érzésem volt, mintha kudarcot vallottam volna. Mintha nem bírtam volna megvédeni a gyerekemet. Aztán rájöttem: lehet, hogy épp az ellenkezője történik. Továbbmegyünk, változtatunk azon, amiben nem érezzük magunkat komfortosan, még akkor is, ha ez az új iskola nem lesz közel, nem lesz kényelmes és mondjuk a balett sem lesz helyben megoldható. 

Mikor merül fel egyáltalán az iskolaváltás gondolata?

Sokan akkor kezdenek ezen gondolkodni, amikor a gyerek teljesítménye romlik, vagy reggelente gyomorgörccsel indul el otthonról. Nálunk inkább a hangulat változott meg. Anna csendesebb lett, ingerültebb, sokszor fájt „valamije”. Ismerős, ugye?

Az iskolaváltás sosem egyetlen pillanat döntése. Inkább egy hosszú folyamat vége, amikor már próbáltunk mindent: beszélni az osztályfőnökkel, az iskolapszichológussal, türelmesnek lenni, remélni, hogy „majd jobb lesz”. Van, amikor jobb lesz. És van, amikor nem. Nekünk nem lett szerencsénk, de én hiszek benne, hogy az új kezdet mindig valami izgalmasat ígér. Erre próbáltam Annát is kondicionálni sok beszélgetéssel, ismerősök történetével. 

Barátok, akiket ott kell hagyni – De vajon igazi barátok? 

Az egyik legnehezebb kérdés az volt: mi lesz a barátokkal? Mert még ha a többiek bántják is, még ha rosszul is érzi magát, akkor is ez az ő közege, ahol egy-két lánnyal azért volt jó kapcsolata. Ez volt talán a legnehezebb kérdés. És persze elmondtam a lányomnak, hogy attól még, hogy egy kerülettel arrébb fog iskolába járni, a kapcsolatok megmaradnak – hiszen ott vannak a hétvégék, a lehetőség a külön programokra, bármikor. Mi, szülei partnerek leszünk ebben. A számára fontos kapcsolatok nem vesznek el, csak átalakulnak. 

És mi van az új iskolával? Mi van, ha ott sem lesz jobb?

Ez az a pont, ahol minden szülő elkezd rettegni. Mi van, ha az új tanárok sem szimpatikusak? Mi van, ha ott sem talál barátokat? Hogy csináljuk vissza, ha ott csak rosszabb lesz? Ezek jogos félelmek. Az iskolaváltás ugyanis nem old meg mindent automatikusan. De ad egy új esélyt. Mi Annával együtt néztünk iskolákat. Nem titokban döntöttünk róla, hanem bevontuk. Elmondhatta, mitől fél, mit szeretne máshogy. Ez nemcsak neki adott kontrollérzést, hanem nekem is megnyugtató volt. 

A praktikus oldal: hogyan zajlik hivatalosan az iskolaváltás?

Erről keveset beszélünk, pedig fontos. Az iskolaváltás hivatalosan kérelmezhető a tanév során is, de legtöbbször tanév végén a legegyszerűbb. Kell hozzá:

• szülői kérelem
• az új iskola befogadó nyilatkozata
• az eddigi iskola értesítése
• bizonyítvány, törzslap kikérése

Papíron nem bonyolult, lelkileg annál inkább. Jó tudni, hogy az iskola köteles együttműködni, még akkor is, ha nem lelkesek az ötletért.

A szülő bűntudata – erről is beszéljünk

Bevallom, volt bennem bűntudat. Hogy túl hamar adtuk fel. Hogy nem tanítottuk meg Annát „elég keménynek lenni”. Aztán rájöttem: nem az a dolgom, hogy páncélt növesszek a gyerekemre, hanem hogy olyan környezetet keressek neki, ahol nem kell védekeznie állandóan.

Az iskolaváltás nem gyengeség. Sokszor épp az a döntés, ami hosszú távon erősebbé tesz.

Mire figyeljünk, ha váltunk?

– Hallgassunk a gyerekre, ne csak a jegyekre
– Ne bagatellizáljuk az érzéseit – ami számára nehézség, az neki a legkomolyabb érv lehet
– Ne sürgessük az alkalmazkodást
– Készüljünk fel arra, hogy az iskolaváltás folyamatához rengeteg idő és türelem kell 

Mit mondjunk a gyereknek – és mit ne?

Az iskolaváltás körüli legnehezebb kérdés számomra végül nem az adminisztráció volt, nem az új iskola kiválasztása, és még csak nem is az, hogy mit szólnak majd mások. Hanem az, hogy mit mondjak Annának. Hogyan beszéljek vele úgy erről az egészről, hogy ne ijesztő legyen, ne terhelje túl, és ne érezze azt, hogy vele „baj van”. Ne tömjem tele a fejét a saját felnőtt gondolataimmal, hagyjam, hogy a saját érzései uralhassák ezeket a napokat. Ne akarjak okos megmondóanyukája lenni. 

Amit viszont igyekeztem elkerülni, azok a túlzó ígéretek voltak. Nem mondtam azt, hogy az új iskolában biztos minden tökéletes lesz. Hogy mindenki kedves lesz. Hogy soha többé nem bántják. Mert ez sajnos nem lehet igaz – és egy gyerek érzi, ha olyasmit mondunk, amiben mi magunk sem vagyunk biztosak. 

Azt sem mondtam, hogy „majd megerősödsz ettől”, vagy hasonlókat. Ezek a mondatok felnőtteknek szólnak, egy gyerek nem tud velük mit kezdeni és számomra hamisan is csengtek volna. Egy gyereknek nem életleckére van szüksége, hanem biztonságra. Arra a visszajelzésre, hogy amit ő érez, az rendben van.

Aztán volt még valami, amit tudatosan kerültem: a másik iskola, a tanárok vagy a gyerekek minősítését. Nem akartam, hogy Anna azt tanulja meg, hogy ha valahol rossz, akkor mindenki „rossz”. Inkább azt szerettem volna átadni neki, hogy néha egyszerűen nem jó helyen vagyunk, és ilyenkor lehet változtatni.

Ha most visszanézek erre az egész folyamatra, azt érzem: talán nem az volt a legfontosabb, hogy végül váltunk-e iskolát, hanem az, hogy Anna megtapasztalta, számít, amit mond. Hogy lehet szólni, ha valami nem jó. Hogy nem kell csendben maradni csak azért, mert „így szokás”.

És ha már csak ennyit adtunk neki ebből az egészből, akkor az iskolaváltás kérdése – bármilyen döntés is születik végül – nem volt hiábavaló.