Anyák, akik megölték gyermeküket

Az anyák, akik megölték gyermeküket témája olyan tabu, amelyhez még gondolatban is nehéz közel menni. Mert az anyaságot – jogosan vagy sem – a gondoskodással, a védelemmel, az élet fenntartásával azonosítjuk. Amikor ez a kép darabokra hullik, nemcsak egy bűncselekményről van szó, hanem arról is, hogy sérül egy alapvető emberi hiedelmünk, a világba vetett ősbizalmunk. Az édesanya, mint fogalom egyszerűen összeegyeztethetetlen ezzel a tettel. 

Csak érdekességképpen: a tavalyi évben pont az „édesanya” szót választotta az év szavának a magyar közmédia - a Montágh Testület szavazata alapján, a család, a gondoskodás és az érzelmi kötődés fontosságát kiemelendő, egy ősi, magyar gyökerű szó erejével. Ugye, hogy furcsa lenne ezt a szót gyilkos kontextusban látni? 

A 2025 novemberében a Verzió Filmfesztiválon bemutatott Anyák feloldozás nélkül (Mères sans pardon) című dokumentumfilm éppen ezért nehéz néznivaló. Nem azért, mert sokkolni akar, hanem mert nem engedi meg a legegyszerűbb reakciót: az azonnali elfordulást. A film apropója és témája a francia helyzet, Franciaországban ugyanis átlagosan tíznaponta gyilkol meg egy gyermeket saját édesanyja. Ez a drámai szám a szakértők szerint ráadásul még alá is becsült adat. Sofia Fischer a valóságot kísérelte meg feltárni dokumentumfilmjében, mégpedig úgy, hogy megpróbál magyarázatokat keresni ezekre a gyakran előzmény nélküli tragédiákra. De vajon képesek vagyunk elfogadni egy-egy ilyen esetet? 

Megérteni nem egyenlő elfogadni

A film nem ment fel. Nem relativizál. Nem mondja azt, hogy „érthető volt”. Ehelyett kérdez. És ezek a kérdések nagyon kényelmetlenek. Mit jelent felelősség? Hol kezdődik és hol ér véget az egyéni döntés, és hol lép be a legyőzhetetlen pszichés állapot, a segítségre képtelen, közönyös társadalmi közeg, az elszigeteltség?

Az anyák, akik megölték gyermeküket, jogi értelemben bűnelkövetők. Ez nem kérdés. De a film nem itt áll meg, hanem továbbmegy: hogyan jut el valaki idáig? Milyen mentális, érzelmi és környezeti tényezők halmozódnak fel egy pontig, ahol a gondolkodás már nem ugyanaz, mint amit „normálisnak” nevezünk?

Ez az a pont, ahol sok néző – és olvasó – megijed. Mert félreérthetőnek tűnik. Mintha a megértés automatikusan feloldozást jelentene. Pedig nem. Megérteni annyit tesz: nem elfordulni. Elfogadni viszont egészen más kérdés.

A társadalom reakciója: gyors ítélet, lassú gondolkodás

A közbeszédben ezek az ügyek általában rövid életűek. Egy cím, néhány komment, sok indulat. „Szörnyeteg.” „Nincs bocsánat.” „Ilyen nincs.” És valóban: ilyen nem kellene, hogy legyen.

De az anyák, akik megölték gyermeküket nem a semmiből jelennek meg. Nem egyik napról a másikra válnak „elfogadhatatlanná”. Nem UFO-k. Ugyanolyan anyukák, mint mi, csak valószínűleg sok esetben hosszú ideje láthatatlanul szenvednek: depresszióval, pszichózissal, bántalmazó kapcsolatokkal, teljes társadalmi elszigeteltséggel küzdenek. 

Nem minden eset ilyen – és fontos ezt kimondani –, de sok igen.

Az egyik legnehezebb kérdés a gyermekgyilkosságok kapcsán éppen az, hogy mikor hibázunk mi, mint közösség. Mikor és miért nem halljuk meg a segítségkérést? Egy olyan világban, ahol az anyaság idealizált képébe nemigen fér bele a szenvedés. Amikor a „légy hálás” és a „másoknak rosszabb” elnyomhat minden mást.

Feloldozás nélkül – de nem gondolkodás nélkül

A dokumentumfilm címe pontos, nagyon jól illik a mai világ lelkiállapotára. Feloldozás nincs. Nem is lehet. De a gondolkodás hiánya sem megoldás. A film nem azt kéri, hogy bocsássunk meg ezeknek az anyáknak, hanem arra figyelmeztet, hogy nézzünk szembe a valósággal: ezek az esetek léteznek. És minden egyes történet mögött nemcsak maga a borzalmas tett van, hanem egy összeomlott ember, egy kisiklott család, egy sokáig őrizgetett hidegvér. 

Az anyák, akik megölték gyermeküket történetileg egy másik dimenzióba távolodnak tőlünk, „normális” anyáktól. Ezek a történetek különösen nehezek, mert szembemennek mindazzal, amit az anyaságról tanulunk, amit az anyasággal kapcsolatban érzünk, és amit szeretnénk látni belőle. De talán éppen ezért fontos róluk beszélni. Nem szenzációként, nem ítélkezve, hanem egy erős társadalmi tünetként.

Egy ilyen történetben a legnagyobb vesztes mindig a gyerek. Ez nem kérdés. És mégis: a film arra is rákérdez, mi történt előtte. Mi történt az anyával? Ki figyelt rá? Ki segített neki? Ki maradt inkább csendben? Ki gondolta azt, hogy „nem az én dolgom”?

A megelőzés nem utólagos erkölcsi pálcatörés, hanem korai figyelem. Mentális egészség, anyák támogatása, stigmák csökkentése. Ezek nem elcsépelt témák, hanem élet-halál kérdések.

Elfogadható-e az elfogadhatatlan?

Erre a kérdésre nincs megnyugtató válasz. Talán nem is lehet. De a filmnek – és az erről szóló beszélgetéseknek – nem is ez a célja. Sokkal inkább az, hogy ha hallunk egy ilyen esetről, ne zárjuk le a gondolkodást egyetlen szóval. Hogy megpróbáljunk ne azonnal ítélkezni – nagyon nehéz persze, mert érzelmileg még az idegen történetek is megérintenek mindenkit, ha ilyen rémes végkifejletbe torkollnak. 

A hallgatás biztosan nem segít. A leegyszerűsítés sem. A kényelmetlen kérdések viszont igen. Akkor is, ha nincs rájuk könnyű válasz, és nehéz szembenézni a következményekkel. Próbáljuk meg feszegetni kicsit a határainkat, mi anyák mentsük meg egymást, ha lehet!