Anya, szörny van az ágy alatt!

Szülőként biztosan megvolt már a jelenet, amikor egy teljesen átlagos fürdés egyik másodpercről a másikra horrorfilmmé válik. A víz lefolyik, a dugó szív egyet, a gyerek pedig sikítva ugrik ki a kádból, mert „anya, ott lakik a lefolyó manó!” És te ott állsz törölközővel a kezedben, próbálod eldönteni, hogy most nevess, magyarázz, vagy tegyél úgy, mintha te is látnád. A gyermeki félelmek világa pontosan ilyen: teljesen irracionálisnak tűnik – nekünk. A gyereknek viszont nagyon is valóságos.

Komoly félelmek furcsa köntösben

A zsákosember, a lefolyómanó, a szörnyek az ágy alatt nem újkeletű figurák. Generációk óta velünk vannak, csak mindig más formában. Ami közös bennük: mind olyasmi, amit a gyerek nem lát, nem ért, nem tud kontrollálni.

A gyermekkori félelmek gyakran akkor jelennek meg, amikor a gyerek fantáziája gyorsabban fejlődik, mint a valóságérzékelése. Már képes elképzelni dolgokat, de még nem tudja őket logikusan helyre tenni. Így lesz a sötét sarokból szörny, a zajból fenyegetés, a lefolyóból élőlény.

És bármennyire szeretnénk is, a „nincs ott semmi” mondat ilyenkor ritkán segít. Ezzel csak lekicsinyítjük, bagatellizáljuk az érzéseit, amit ő abban a percben a lehető legkomolyabban él meg. Szülőként pedig nekünk fontos lenne, hogy az adott félelem eltüntetése helyett értelmezzük és segítsünk átvészelni a gyerkőcnek ezeket a pillanatokat.

Szörnyek az ágy alatt – éjszaka a múzeumban gyerekszoba

Ha van klasszikus gyermeki félelem, akkor ez az. A szörnyek az ágy alatt tipikusan akkor aktiválódnak, amikor minden elcsendesedik. Nincs már játék, nincs zaj, nincs figyelemelterelés – csak a gondolatok. A gyerek pedig lefekszik, aludni készül és ilyenkor hirtelen túl nagy lesz a tér, túl sötét a szoba, az agya pihenés előtti fázisban van, nincs egyéb inger, ezért túl sok minden fér bele a képzeletébe.

Ezek a félelmek sosem a „rossz nevelés” jelei, és azt sem jelentik, hogy a gyerekünk túl érzékeny. Sokkal inkább azt mutatják, hogy a kisember éppen tanulja feldolgozni az érzéseit. A félelem ebben az életkorban nem ellenség, hanem egy fejlődési állomás.

Amikor a félelem már szorongássá válik

Sajnos azonban nem minden félelem egyforma, így nincs mindegyikre általános recept. Van, ami jön és megy – ez egy rövidebb időszak, amit „kinő” a gyerek. És van olyan félelem, ami mélyebbre megy, tartósabbá válik. Itt érkezünk meg a gyermeki szorongás kérdéséhez.

Ha a gyerek:

• rendszeresen rosszul alszik,
• gyakran fáj a hasa vagy a feje,
• sokszor kér visszajelzést („Ugye nem lesz baj?”),
• nehezen válik el,
• vagy láthatóan túlzottan aggódó,

akkor nem csak a klasszikus kádmanós, ágy alatti szörnyes módon „fél”, hanem már szorong. Ez egy fontos jelzés a szülő felé: a gyereknek segítségre van szüksége az érzései rendezésében, mert ez a típusú szorongás már több figyelmet igényel és más kérdéskör. 

Ha jön az ágy alatti nyüffentő rém: Mit csináljunk szülőként és mit ne? 

Az első ösztönös szülői reakció sokszor az elbagatellizálás:
– Ugyan már! Nincs ott semmi! Ne butáskodj! – Ez érthető is, számunkra ugyanis teljesen irracionális a helyzet és próbáljuk a gyerekünket is ebből gyorsan kibillenteni. Csak ilyenkor a legjobb jószándék ellenére is elfelejtjük, hogy az ő fejecskéje másképpen van még húrozva, mint a felnőtt agyunk. 

Azért fontos ezt tudatosítani, mert a gyermeki félelmek nem ugyanazon a logikán működnek, mint a felnőttekéi. A gyerekek agya még fejlődésben van: az a terület, amely a valóság és a fantázia közti különbséget teszi, még nem dolgozik teljes kapacitással. Ami nekünk egy sötét sarok, az neki egy lehetséges veszélyforrás. Ami nekünk egy zaj a csőben, az neki egy élőlény.

A felnőttek félelmei általában tapasztalatokon, következményeken és valós kockázatokon alapulnak. Tudjuk, mitől kell tartani, és azt is, hogyan védjük meg magunkat. Egy gyerek viszont még nem rendelkezik ezzel az eszköztárral. Az ő félelme nem abból fakad, hogy „mi történhet”, hanem abból, hogy nem érti pontosan, mi történik.

Ezért nem működik a logikus magyarázat sem. Amikor azt mondjuk, hogy „nincs ott semmi”, a gyerek nem megnyugszik, hanem azt érzi: nem érted, mitől félek. Az érzés viszont valós marad, még akkor is, ha a veszély nem az.

A gyermeki félelmek ráadásul gyakran szimbolikusak. Az ágy alatti szörny nem feltétlenül a szörnyről szól, hanem a bizonytalanságról, a leválásról, az új helyzetekről, az aznap történt feszültségekről. A gyerek még nem tudja ezeket szavakba önteni, ezért képekben, történetekben „beszéli el”.

Szülőként ezért nem az a feladatunk, hogy meggyőzzük őt arról, hogy nincs oka félni, hanem hogy segítsünk neki biztonságban lenni a félelme mellett is. Mert a félelem nem attól múlik el, hogy letagadjuk, hanem attól, hogy megélhetővé, kezelhetővé válik.

És amikor ezt a különbséget megértjük, akkor az ágy alatti nyüffentő rém sem ellenség többé – hanem egy jelzés. Egy üzenet arról, hogy a gyereknek most egy kicsit több figyelemre, jelenlétre és megértésre van szüksége.

Pedig a gyerek nem butáskodik. Fél. És ezt komolyan kell venni, még akkor is, ha számunkra abszurd.

Ami segít:

• Meghallgatni, mitől fél pontosan.
• Nevet adni a félelemnek („Aha, ez a lefolyómanó, mesélj róla!”).
• Biztosítani róla, hogy mellette vagyunk.
• Közös megoldásokat keresni (lámpa, plüss, „szörnyűző” rituálé).

Ami nem segít:

• kinevetni,
• megszégyeníteni,
• vagy ráerőltetni, hogy „most már nagy vagy”.

A félelmek mögött gyakran mi is ott vagyunk

Kényelmetlen felismerés, de igaz: a gyermeki félelmek sokszor a mi világunkra reagálnak. A stresszre, a feszültségre, a hírekre, a rohanásra, a kimondatlan szorongásainkra. A gyerek nem mindig érti, mi történik, de érzi.

A jó hír: a legtöbb gyermekkori félelem idővel elmúlik. A kevésbé jó hír: ehhez gyakran szükség van ránk. A jelenlétünkre, a türelmünkre, arra, hogy ne megoldani akarjuk, hanem végigkísérni. A lefolyómanó egyszer eltűnik. A zsákos ember is. A szörnyek az ágy alatt idővel elköltöznek. De az az élmény, hogy a gyerek nem maradt egyedül a félelmével, hosszú távon is vele marad. És talán ez a legfontosabb. Nem az, hogy ne féljen – hanem hogy tudja, van, akihez odabújhat, amikor fél.