Danó 23 évesen is várja a Mikulást

Egy szülő számára nem létezhet fontosabb, mint hogy örömöt szerezzen a gyermeké­nek. Így van ezzel a hajdúnánási édesapa, Imre is. Fia 23 éves, és autista.

Danó – ahogy édesapja hívja – csak egyszerű szavakkal kommunikál, nem ír és nem olvas. A teste egy felnőtté, de lelke még tiszta és ártatlan, akár egy kisgyermeké. Szemében ott csillog a fény, amit a hit és a remény táplál. Danó hisz a Mikulásban, és nem múlik el nap, hogy ne emlegetné. Mindegy, hogy tél van vagy nyár, Danó a szobájában a kedvenc karácsonyi filmjeit nézi.

Danó édesanyja már évekkel ezelőtt elhagyta őket, így édesapja egyedül neveli a fiát. Danó sajnos nem tudja önállóan ellátni magát, és nem lehet egyedül hagyni pár percre sem. Mivel az édesapja nem tud dolgozni, nagyon nehéz körülmények között élnek.

Jelenleg gondozási támogatásból próbálja eltartani magukat. Imre szeme előtt mindennek dacára csak egy cél lebeg: boldoggá tenni a fiát minden áron!

Mivel Danó testvérei már kirepültek, édesapjuk minden figyelme és gyöngédsége a fia felé irányul.

– Az én Manókám, az én Danókám – így becézi fiát az édesapa és mesélni kezd.

– Már másfél hó­nappal ezelőtt felemlegette a karácsonyt. Min­den évben iz­gatottan várja, mikor állítjuk már fel végre a fát. Állandóan Mikulás-filmeket néz. Mindegyiket kívülről fújom, hisz so­sem unja meg őket. Égből pottyant Mikulás, Mi a manó – sorolja az édesapa.

Danó gyermekkorában találkozott már egyszer a Mikulással, de sajnos hosszú évek óta nem volt hozzá szerencséje.

– Annak idején még a családgondozó szervezte meg, akkor láthatta először és utoljára az én Danóm a Mikulást. Azóta csak erről tud beszélni! – meséli Imre.

Danó nagy álma, hogy a Mikulás ne éjszaka látogassa meg őt, titokban, mint a többi gyereket, hanem fényes nappal, személyesen, hogy egy kis időt tölthessen vele.

– Nem tud beszélni, de nagyon érzelmes. Tu­dom, hogy számára az lenne a legtökéletesebb ajándék, ha láthatná a Mikulást. Biztosan átölelné! – álmodozik édesapja.