Bors-krimi: Hajmeresztő karácsony 4/2.

(Az első részt ide kattintva olvashatja el)

Villámgyorsan oldalra vetődtem, és Vickyt is magammal rántottam a frissen esett hóra. A következő pillanatban egy ember nagyságú, farkasembert formázó kőszobor zuhant a szánra, és recsegve-ropogva szétzúzta az utasüléseket. Harcra készen felpattantam, de senkit sem láttam sem a közelben, sem az épület tetején, ahonnan a díszítésül szolgáló szobrot letaszította az ismeretlen. Igor pár másodpercig döbbenten állt, aztán szélesen elvigyorodott.

– A’sszem, nyertem száz frankot – jelentette ki.
– Mert? – tudakoltam komoran.
– A fogadós Ottó száz frankot tett egy ellen, hogy maga nem ér ide élve.
– Klassz – morogtam, aztán felsegítettem Vickyt a hóból. – Mellesleg miért pont farkasembert ábrázolnak a tetőszobrok?
– Talán a helyi folklór iránti tiszteletből – pihegte a lány.
– Vagy úgy?! – biccentettem, aztán becsöngettem. Pár másodperc múlva matatás hallatszott, majd egy vézna, arisztokratikus külsejű komornyik szélesre tárta előttem az ajtót.
– Jó estét! – üdvözölt felsőbbrendű orrhangon. – Huber vagyok.
– Helló! – morogtam még mindig morózusan. – A nevem Anthony Grey. Szóljon Mr. Westerbergnek, hogy megjöttem. És valaki takarítsa el a lezuhant farkasember maradványait a rommá tört szánról.
Azzal választ sem várva kézen fogtam Vickyt és benyomultam a hallba.

A helyiség igazi kastélyhangulatot árasztott. A komor falak mentén mindenütt csillogó pajzsok, sisakok és páncélingek sorakoztak, az emeletre vezető széles márványlépcső két oldalán pedig a Westerberg család felmenőit ábrázoló festmények fogadták az érkezőt. A közelgő karácsonyra csupán az egyik sarokban álló, hatalmas, egyelőre feldíszítetlen fenyőfa utalt.

Még be sem fejeztem a szemlélődést, amikor a lépcső tetején megjelent egy magas, tweed zakós férfi, és energikus léptekkel ledobogott hozzánk.

– Mr. Grey? – nyújtotta a kezét derűs arccal. – Én Wolfgang Schneider vagyok, Mr. Westerberg sakkpartnere, és mellesleg a helyi rendőrfőnök. Én javasoltam, hogy hívjuk ide önt, mert bevallom, nem boldogulok az üggyel.
– És pontosan mi is az „ügy” ? – kérdeztem. – Mert odalent a fogadóban elég fura dolgokat meséltek.
– Nos – komorodott el Schneider. – Mr. Westerberg több rokonát is megölték, miután látogatást tett itt. Volt, akinek kilőtték a gumiját, és a kocsija lezuhant a viaduktról, és olyan is volt, akit leszúrtak.
– Aha. Igor valami farkasembert is említett.
– Igort nem kell komolyan venni. Azelőtt az idegenlégióban szolgált, ám Afrikában a szakadárok elfogták, és megkínozták. Megsérült a szeme, a gerince, és kissé meg is hülyült.
– Értem. Mellesleg valaki megpróbált megölni bennünket, amikor megérkeztünk.
Schneider szeme elkerekedett, aztán némi hallgatást követően megszólalt.
– Természetesen nem volt titok az érkezésük, de… nem tudom, kinek lehetett volna oka, hogy…
– Hányan vannak a kastélyban?
– Nos, rajtunk kívül Ursula, a szakácsnő, Egy Boulanger nevű kanadai ingatlanspekuláns, Simon Graham ausztrál befektető, valamint Miss… Ferrari. Ő Mr. Westerberg régi… khm… barátnője.
– Ők mind karácsonyozni jöttek?
– Oh, nem. Mr. Westerberg most karácsonykor odaajándékozza valakinek a… kastélyt. Azt mondta, ez lesz az ő meglepetése. Boulanger és Graham azért jött, hogy az új tulajdonossal üzleteljenek, a többiek pedig azért drukkolnak, hogy… ők legyenek az új tulajok.
– Az új tulaj pedig nyilván rögtön el is adná a kastélyt.
– Ki tudja? – vont vállat Schneider, aztán széles mozdulattal egy oldalajtóra mutatott. – Jöjjenek, harapjanak valamit.
– Először inkább Mr. Westerberggel beszélnék.
– Az nem fog menni – mondta hűvösen az eddig mellettünk fülelő Huber. – Westerberg úrnak berögzült szokásai vannak, amelyekhez ragaszkodik. Most épp a hálószobájában lévő fenyőfát díszíti. Ezt mindig egyedül végzi el, és órákat tölt vele.
– Reméljük, a gyilkos is türelmesen fogja várni, hogy elkapjuk – jegyeztem meg epésen, de Huber arca meg sem rezzent.
– Akkor tényleg harapjunk valamit! – rándítottam meg a vállam, és követtem Schneidert az étkezőbe.

Kellemesen bevacsoráztunk, majd Huber felvezetett a szobámba. Kipakoltam, aztán felkerekedtem, és körbenéztem a tetőn, ahonnan a pajkos orgyilkos megpróbálta rám zúdítani a szobrot.
…Mivel tudta, hogy jövök, csak lesbe kellett állnia, és várni.
Az esetleges nyomokat eltüntette az immáron süvöltő hóvihar, így eredménytelenül tértem vissza. Az emeleti társalgóban két férfi és egy erősen kifestett nő csevegett.
– Maga biztos az a Grey – harsogta messziről a zömökebb fickó, aztán végigmutatott a társaságon. Én Simon Graham vagyok, ő Leo Boulanger, a hölgy pedig…
– Miss Ferrari – fejeztem be helyette a mondatot.
– Húha – mondta megjátszott elismeréssel. – És kiderített valami mást is?
– Előbb beszélnék Mr. Westerberggel – feleltem, ám ekkor megjelent Huber és megrázta a fejét.
– Sajnos az nem fog menni… Westerberg urat ugyanis megölték.

Egy perccel később már mindenki a tetthelyen volt. Az áldozat a földön hevert, hátulról szúrták le. A holttest láttán Vicky hüppögni kezdett, Miss Ferrari sikoltozni, Boulanger pedig rémülten nyöszörögni.
– Húzzunk el innen a francba!
– Arról már lekéstünk – mondtam. – A szán tönkrement, és ebben a hóviharban nem tanácsos gyalog nekiindulni a farkasok miatt.
– Nem is beszélve a farkasemberről – heherészett Igor.

(Folytatás kedden)