Vélemény:Köszi, Gabó!

 Janicsák Gábor a járás és az önálló élet lehetőségét veszítette el egy fejesugrást követően. Centiken, métereken múlt a sorsa, most már mindegy is, a sors benyújtotta a számlát…

Gabó – ahogy a családja hívja a fiút – az első rossz döntését azonban nem tetézte a következővel. Nem temette el magát, nem mondott le a boldog élet lehetőségéről, nem sajnálja magát, hanem a lehetőségeihez mérten, vagy még azokon is túlnőve, igyekszik megélni a mindennapjait. Szüleinek és barátainak köszönhetően napról napra, centiről centire halad előre: úszik, lovagol, autót is tud vezetni, pedig mellkastól lefelé béna – immár hat éve.

Mindenki érezte már úgy magát, hogy elege van mindenből, összecsapnak a hullámok a feje fölött, és rádöbben, képtelen változtatni az életén. A legtöbben képtelenek is, mert nincs bennük elég lelki erő a nagy döntésekhez. Beleszürkülnek a hétköznapokba és nem hagynak nyomot maguk után, úgy éltek, mintha meg sem születtek volna.

Gabót a trauma tette naggyá, ha nem történik vele a baleset, ügyes kis focistaként élné mindennapjait, talán ő is terepjáróval közlekedne, és Beckham-frizurát hordana. És sosem derül ki, hogy valójában milyen a jelleme.

Röpke ittlétünk a Földön nem szól másról, mint a fejlődésről. Gabó teste talán tehetetlen, de a szelleme szárnyal, titkok tudója, nagy utat járt be a saját lelkében.
Köszi, Gabó, hogy egy kis időre magaddal vittél!