Szívtelenek

Mivel férfi vagyok, így nememnél fogva nyilván még csak megközelítőleg sem tudok belehelyezkedni abba a szituációba, milyen, amikor valaki terhes lesz, majd anya válik belőle. A mostani esetben azonban inkább értetlenül állok az előtt, ami történt.

Ha valaki kilenc hónapon át a szíve alatt hordja további élete egyik legfontosabb, központi elemét (szebben szólva a gyermekét), akkor a szülés után az egyik első akadályt látva miért dönt úgy mégis, hogy inkább eldobja magától ezt a kincset? Főleg akkor, ha az elsőre igen komolynak hangzó probléma (szívbetegség) műté­tekkel egészen jól orvosolható üggyé válik. A szülők azonban inkább tettek az egészre, és le­mondtak az addigra már féléves kicsijükről.

Ha megkérdezhetnénk őket, persze biztosan tudnának számtalan önigazoló érvet felhozni (esetleges pénztelenség, a türelem teljes hiánya, félelem attól, hogy a gyerek idő előtt meghal), ez azonban akkor sem lehet mentség, főleg úgy, hogy még csak bele sem fogtak igazán a baba felnevelésébe.

De persze az esetet hallva meg sem lepődhetünk, hogy szívbeteg lett a pici, hiszen a szülei meg szimplán csak szívtelenek, hogy így magára hagyták saját vérüket.

Kapcsolódó cikkünket itt találja.