Ne lőjetek!

Minden magyar látott már póráz nélkül rohangálni ránézésre kóbor kutyát. Olyan helyen is, ahová be se tehette volna a mancsát. Mit tett? Lelőtte – hát, tiszta sor, nem? Mindannyian puffantottunk már le kutyát. Utcán, játszótéren, vasútállomás előcsarnokában.

Teljesen életszerűtlen körbenézni, várni, hátha jön a gazdája is, és emberi hangon szólni neki. Ha nincs sehol, állatmentőket hívni. Netán, ha látszik rajta, hogy barátságos, megfogni a kutyát, megnézni, van-e rajta biléta telefonszámmal, s értesíteni a gazdáját, aki esetleg bőgve keresi. Ez ilyen puhapöcs-mentalitás!

Hiszen a vízművek se figyelmeztet a díjhátralékról, hanem egyből elzárja a vizet. A rendőrnél sincs ejnye-bejnye egy kiégett hátsó lámpáért, rögvest agyonver gumibottal. A úszómester se szól, hogy ne ugráljunk a medencébe, hanem azonnal szilánkosra töri a lábunkat kalapáccsal.

A magyar emberek jó része olyan, mint a ceruzaelem: AA-s. Agresszív és arrogáns. Ezzel az alapbeállítással működik felkeléstől lefekvésig az élet minden (konfliktusos) helyzetében. Alapból emeli a hangját, lendíti a kezét, vagy – ha teheti – húzza meg a ravaszt. Csoda, hogy kutyául ér­zem magam?

Kapcsolódó cikkünk itt olvasható.