Miért csinálunk pojácát saját gyermekünkből?

Abnormális, hogy ovisokat, kisiskolásokat felnőtt nőnek cicomáznak fel, arra emlékeztet ez engem, mint amikor a cirkuszban a majmokra emberi ruhát adnak, s a nézők tapsikolnak örömükben: jaj, de cukik! Arról nem is beszélve, hogy a verseny okozta stressz, a kudarc keserűsége milyen pusztítást tud okozni a kicsik lelkében.

Persze nemcsak azok a szülők eszementek, akik ily módon csinálnak pojácák csemetéjükből. Azok sem normálisak, akik a futballpályák (lehet bármilyen más sportágról is szó) őrjöngenek, mert a srác az ő ordibálásuk ellenére sem képes egy egyeneset rúgni a labdába. Vagy akik akkor is egyetemre kényszerítik kamasz gyermeküket, ha annak mondjuk remek a kézügyessége viszont tompa az agya.

Mindegyiknek ugyanaz a közös gyökere: apu és anyu saját sikertelenségét (gyerekkorit és/vagy jelenkorit) szeretné a szeme fénye által feledni. Ha már nekem nem ment, te akkor is a legszebb, a legügyesebb, a legokosabb leszel – ha bele is gebedsz.

És bele is gebednek.

Kapcsolódó cikkünket itt olvashatja.