Hátra arc!

Egy Weiler Péter nevű festőnek hamarosan kiállítása lesz, a képei a Kádár-korszakot ábrázolják. A festményeken minden jelen van, amire a hetvenes-nyolcvanas éveket megélt embernek emlékeznie kell: Kádár találkozik Brezsnyevvel, úttörőnyakkendős fiatalok integetnek a május elsejei felvonuláson, Sokol rádió az asztalon…

Érdekes, de a képek látványa bennem is kellemes emlékeket ébresztett. Hétfőn nem volt tévéadás – helyette olvastunk. Kocsit csak úgy vehetett egy család, ha éveket állt sorba érte – örültünk a Daciának. Az iskolában köpenyt kellett viselnünk – azt firkáltuk össze. Nem volt útlevél, és Coca-Cola sem, ha nassolni akartunk, akkor a cukrozott tejport öntöttük a szánkba, ami azt hiszem, húsz fillérünkbe került. Mobiltelefon hiányában a naplementére ha­gyat­koztunk, sötétedéskor mentünk haza. Szegények voltunk, de érdekes módon mindenki boldogan élt. Talán, mert nem láthattuk a világot, így nem tudtuk, mi is hiányozhatna nekünk.

Most másképp nehéz az élet. Tudjuk, hiszen példákat látunk, hogy miként lehetne jól élni Európában, helyette viszont mintha épp cammognánk a fent leírt korszak felé. Amely csak azért tűnik szépnek, mert elmúlt.

Kapcsolódó cikkünk itt olvasható.