Elmúlás

Aradszky László elment. Ez az írás mégsem vele foglalkozik – róla ma és a következő napokban bőven olvashatnak a Borsban –, hanem az elmúlással.

Az ilyen távozásról szokták azt mondani: szép halála volt. Igen, egyik nap még énekelte a Nem csak a húszéveseké a világot, a másikon meg 82 esztendősen egyik pillanatról a másikra befejezte földi pályafutását.

Bár egy ilyen halál látszólag tényleg könnyű, de a tényleges idő – pár perc? pár másodperc? – nem biztos, hogy megegyezik azzal, amit mi, akik itt maradtunk, érzékelünk. A valós időnél ugyanis fontosabb az átélés sebessége, pillanatok is tűnhetnek örökkévalóságnak, alighanem sokunknak volt már ilyen élménye.

És ne feledkezzünk meg a szeretteiről sem! Elbúcsúzni sem marad idő ilyen esetben. Vigasz, hogy nem szenvedett, viszont ott marad az örök űr: nem mondhattuk el neki utoljára, még egyszer, hogy mennyire szerettük.

A halál még egy szempontból fájdalmas a túlélőknek, azoknak is, akiknek az elhunythoz kevés közük volt. Belőlük is elvész valami, a fiatalságukból, az emlékeikből.

És ugyan tudjuk mindannyian, de ilyenkor tudatosul igazán bennünk: akár mi is lehetünk a következők.

Kapcsolódó cikkünk itt olvasható.