Dafke

Olyan egyszerű ez, mint az egyszeregy: a nők azért szeretik az egoista férfiakat, mert azokat meg kell hódítani. Mert ők nem akarnak. Mert észre sem vesznek. Mert ro­hadékok, kifigurázzák a frizuránkat, a kabátunkat, a munkánkat, kéjesen nevetnek azokon a dolgokon, amik napközben bosszantottak minket, mindig emlékeztetnek rá, ha egyszer valami butaságot mondtunk. Felültetnek a motorra, aztán otthagynak a kávézó előtt, mert szólt az egyik haver, hogy buliba kell menni. Jogos felháborodás esetén gondolkodás nélkül vágják az arcunkba: „hisztizel!”

Nincs ebben semmi emancipáció, női egyenjogúsági kérdés, elférfiasodott nők vagy elnőiesedett férfiak, színtiszta hiúság az egész. Ahogy fordítva is igaz ez a tétel, úgy ebben az esetben is: minél jobban nem kell (vagy csak úgy csinál) a férfinak a nő, annál jobban kell a nőnek a férfi.

Mert bizony csak úgy csinál, az egoista férfi is a nőt szereti, csak éppen játszik. Viszont épp elég csak egyszer az ő módszerével játszani: az ő arcába vágni a hisztit, a hülyeségeit, kritizálni a gondosan belőtt haját, kifigurázni a haverjait és főleg a munkáját, megkérdőjelezni a létezését, és máris érdeklődve visz az ágyba megbosszulni. Hogy megint ő lehessen a főnök. Közben azonban ezt a csatát már rég elvesztette.

Kapcsolódó cikkünket itt találja.