Az ember, aki visszatért a halálból - 4. rész

Négy perc harminc­hét másodperc. Ennyi időt töltött a klinikai halálban a sportautójával 140-nel fának csapódó Dobronay László, mielőtt visszatért az életbe. Nem hisz a túlvilágban. Hanem biztosan tud róla.
Négy perc harminc­hét másodperc. Ennyi időt töltött a klinikai halálban a sportautójával 140-nel fának csapódó Dobronay László, mielőtt visszatért az életbe. Nem hisz a túlvilágban. Hanem biztosan tud róla.

Két hét után nyitottam ki a szememet, de még időnek kellett eltelnie, mire végre teljesen magamhoz tértem – bedrótozott fejjel. Egy nő ült az ágyamhoz és kérdezősködni kezdett. Egész addig nem értettem, ki ő, míg elő nem vett egy papírlapot, amin megismertem a saját írásomat: Jártam valahol.

Félig-meddig magamon kívül lehettem, amikor ezt írtam, s bár nem akartam beszélni a halálközeli élményeimről, mert féltem, hogy bolondnak néznek, végül, félve kissé, de mesélni kezdtem az ápolónőnek. Legnagyobb meglepetésemre, megrökönyödés és hitetlenkedés helyett sírásban tört ki. Miután a könnyektől újra szóhoz jutott, csak annyit mondott:

– Köszönöm! Tudja, két hete halt meg az édesanyám.

Ekkor eszembe jutottak a túlvilágon hallottak: Menj, neked még van feladatot! Ám, megérteni és elfogadni nem ugyanaz. Mérhetetlenül vágyódtam vissza, és sokáig tartott belátnom, hogy az itteni életem része a nagy egésznek. A vártnál gyorsabban, hét hónap alatt, számos műtétet követően sikerült talpra állnom. Megdöbbentek, amikor bejelentettem, hogy kocsival mennék haza és természetesen magam vezetném az autót. Nem én hibáztam, hanem a technika.

© Fotó: Shutterstock (illusztráció)

Átértékelődött az életem, de nem bántam. Pedig édesanyám volt az első, aki nem hitt nekem! Igaz, évekkel később, a halál árnyékában már más véleményen volt.

Ráadásul egy kivétellel az összes barátomnak gondolt ember hátat fordított nekem. Ahelyett, hogy fájt volna, megkönnyebbültem. Soha többé nem akartam mások elvárásainak megfelelni, tetszelegni. Esélyt kaptam, hogy jobb ember legyek!

Visszatértem dolgozni, a halálközeli megtapasztalásaimnak azonban híre ment. Egyre-másra kaptam megkereséseket, egyénileg, vallási és civil közösségektől, határon innen és túl, én pedig mentem és meséltem.

Nem vagyok különleges, ha bárkin segít, hogy személyesen találkozhat velem és meghall­gat, az örömmel tölt el. Ugyanakkor tudom, hogy mindez nem az én érdemem. Én csak eszköz vagyok.

(Folytatjuk)