Az ember, aki visszatért a halálból – 3. rész

Tudtam, mit kell tennem: egyenként bocsánatot kértem azoktól, akiket valaha is megbántottam, s ott vannak velem, mert a földi életük véget ért. Miközben mérhetetlenül fájt, hogy hiába esdeklem a még élők bocsánatáért. A megbocsátó szeretet mégis átjárt, megszűnt a léttudatom.

Eggyé váltam a világmindenséggel. Minden és mindenki bennem volt, én magam pedig az egész részévé váltam. Végre hazatértem. Ott voltam, ahová mindig is vágytam, s amiről egész életem során fogalmam sem volt. A világ teremtése előtti pillanatot érzékeltem, a nagybetűs és tökéletes boldogságot. Majd megszólalt egy férfi megnyugtatóan zengő bariton hangja, miközben egy kezet éreztem a vállamon:

– Menj, neked még van feladatod! Ugyan hová és miért mennék, amikor végre megérkeztem?! – futott át az agyamon, ám minden szétmállott az ujjaim között, bármibe is próbáltam kapaszkodni. S mintha egy hatalmas tölcséren átfolynék, úgy lettem a teljességből egyre kisebb és kisebb, míg végül egészen apróvá zsugorodott a lényem, és a roncsban ülő testem homlokán keresztül tértem vissza, s töltöttem ki újra a teret. Olyan volt, mintha újra megszülettem volna.

– Istennek hála, él! – kiáltotta a kamionos, s ahogy próbált a biztonsági övem és a háttámla fogságából előre-hátra mozgatva kiszabadítani, egyfajta szívmasszázst érve el. Négy perc, harminchét másodperc után tértem vissza az életbe. A kormánymű szétcsapta a fél arcomat. Három liter vért veszítettem, a jobb állcsúcsom az agyam és a koponyám közé csúszott, az alsó állkapcsom tizenhat helyen tört el, az egyik darabka a fogammal együtt a tüdőmig zuhant, továbbá gerinc- és koponyaalapi törést is szenvedtem…

Előbb az Árpád Kórházba, majd a Fiumei útra szállítottak, ahol a műtétek közötti mérhetetlen fájdalom elviselése érdekében mesterséges kómában tartottak. Abból viszont nem sikerült felébreszteni: valódi kómába estem. Láttam magamat felülről, éreztem és tudtam mindenről, ami körülöttem zajlik.

(Folytatjuk)