Anna és Emília bizonyítja: a gyermekeknél természetes az elfogadás

Anna és Emília látszólag két, hétköznapi kislány, akik örök barátságot esküdtek egymásnak. Megállás nélkül nevetgélnek valamin, amit csak ők értenek, játszanak, bolondoznak, megbeszélik egymással az élet nagy dolgait. Azokat a dolgokat, amelyeket lehet, hogy más nem is tudna értékelni, a lányok viszont tudják, milyen sokat érnek az élet apró örömei. Emília évekig súlyos vesebetegséggel küzdött, majd három évvel ezelőtt vesetranszplantáción esett át. Mára kicsattan az egészségtől, a fájdalmas múltat maga mögött hagyta. Anna a testvéréért aggódott sokat. Bence életét ugyanis szintén csak a vesetranszplantáció mentette meg.

A két kislánnyal a Transzplantációs Alapítvány nyári táborában találkoztunk, ahol, ha nem tudtuk volna, melyikük a volt a beteg, bizony csak tippelhettünk volna. A balatonszemesi táborban mindenki egyforma, és a műtéten átesett vagy épp operációra váró gyerkőcök gondtalanul hancúrozhatnak egymással. 

A szülők és a gyerekek játékosan megtanulják, hogy a transzplantáció ellenére a gyermekeik is teljes értékű életet élhetnek és élnek is.

– Mi itt, a táborban ismerkedtünk meg három éve, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk, de csak évente egyszer, itt tudunk találkozni, év közben szinte nem is tartjuk a kapcsolatot – meséli hintázás közben a tízéves Emília. Idei viszontlátásukat is hangos örömsikolyok kísérték. – Mindent együtt csinálunk. Ma már voltunk úszni, most a játszótéren vagyunk, aztán megyünk kézműves foglalkozásra. Annyira jó, hogy végre együtt lehetünk. Sajnos, nagyon hamar elmegy ez az egy hét.

Anna közben le sem vette a szemét a barátnőjéről, már a következő programon járt gondolatban.

– Nem féltem Emíliát, ő már egészséges, és jókat játszunk. Attól, mert egyszer beteg volt, nem szabad egy helyben ülnie – mondta egy felnőtt gondolatmenetét meghazudtolóan a kislány.

És valóban! A gyerekek ösztönösen vágynak a játékra, a másik társaságára, és nem egyszer a felnőttek fosztják meg őket ettől az örömtől. Jantek Gyöngyvér pszichológus szerint az érintetteknek jobb minél előbb visszazökkenniük a régi kerékvágásba.

– A gyerekek nem szorulnak támogatásra, sőt olykor ezt ki is kérik maguknak. Maximálisan figyelnek egymásra, tudják, kivel mi történt, de nem beszélnek róla. Inkább a szüleikre jellemző a túlféltés. Félnek a haláltól, a gyerek elvesztésétől, ami érthető, mégsem szabad burokban tartani a gyerekeket. Csak nézzünk rájuk, milyen boldogok, hogy gyerektársaságban vannak, és igazából semmiben sem különböznek az egészséges társaiktól. Nem hiszem, hogy bárki meg tudná mondani, hogy ki volt a beteg, és épp ez a jó. Mindenkit kezeljünk egyformán!

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!