Új-Zélandról lett magyar pólós Parkes

Rebecca vagy Bex, ahogy a barátai hívják, hazájában kosárlabdázott gyerekként, de a sérülései miatt abba kellett hagynia. Vízilabdázni kezdett, illetve annak egy könnyített változatát: a gyerekeknek leért a lábuk a medence aljára. Aztán amikor komolyabbra fordult a dolog, habozás nélkül a póló mellett döntött. Ekkor 12 éves volt.

– A magyarokat úgy ismertem meg, hogy Bíró Attila az új-zélandi női válogatottnál dolgozott, vele jó kapcsolatba kerültem és általa igazoltam az Egerhez – meséli Bex. – Amit előtte tudtam Magyarországról, az az, hogy nagyon sok jó vízilabdásuk van, hogy imádják a leveseket, és hogy nyáron irtó meleg, télen viszont dermesztő hideg van. Korábban ugyanis már jártam itt kétszer, a Dunaújváros csa­patánál.

Bex számára egy csoda volt Magyarország, itt egész más­-hogy állnak a pólóhoz, mint ha­zájában.
– Sok jó szakember van, a feltételek sokkal jobbak, több támogatást kapnak az államtól, vannak szponzorok, van vízfelület, edzőtábor, nálunk mindezekért fizetni kell – mondja. – Ezért az ottani játékosok dolgoznak a sport mellett, nem csoda, hogy nemzetközi szinten gyengébbek. Amikor először mondtam a má­sod­edzőnek, Rüll Csabának, hogy szívesen játszanék a magyar válogatottban, csak viccnek szántam, nem hittem, hogy egyszer valóra is válhat.

Az álom azonban megvalósult, Bex megkapta a magyar állampolgárságot, tanul magyarul, istenien érzi magát Egerben, ahol a barátjával él együtt, aki mindenben támogatja. Immár a válogatott tagja, tervezi, hogy később továbbtanul – és hogy merre viszi az útja? 

– Jó kérdés – folytatja. – Állatorvos, tanár vagy üzleti események koordinátora szeretnék lenni. Hogy hol? Hiába érzem itt magam nagyon jól, vissza fogok egyszer térni Új-Zélandra, ott vannak a gyökereim, talán Ausztráliában élek majd, az is közelebb van a szülőhazámhoz.