Hosszú Katinka: Shane a másik felem – interjú

A pécsiek miért mondják előszeretettel, hogy ott született, hiszen bajai lány, nem? 

Pécsett születtem, anyukám orvosa ott dolgozott. Ez kedves a pécsiektől, de az igazság az, hogy amint megszülettem, már vittek is Bajára. Tizenkilenc éves koromig ott éltem.

Milyen volt egy nagyobb és egy kisebb fiú közt felnőni?

Nagyon jó! Apukám kosaras volt, és az lett mindkét testvérem is. Az udvaron állt egy palánk, állandóan dobáltunk. Fiús játékokat játszottunk, azt hiszem, eléggé fiús lány voltam. Rövid volt a hajam, és a bátyám kinőtt ruháit hordtam.

Fiúruhát egy lány?

A pulcsi az pulcsi!

Az édesanyja mivel foglalkozik?

Matektanár.

Neki vagy az édesapjának van nagyobb szerepe abban, hogy ennyire sikeres lett?

Ebben mindenkinek megvolt a szerepe. Apukám profisportoló-múltja sokat segített abban, hogy tudjam, mi kell a jó eredményekhez. Anyukám pedig mindent megadott, támogatott. Ő volt gyerekkoromban a szigorúbb, következetesebb. Figyelt a tanulásra is. Abban, hogy három-négy­éves koromban megtanultam úszni, hogy megszereztem a diplomám, nagy szerepet játszott.

Ha mindenki labdázott a családban, akkor miért lett úszó?

A nagypapám edző, pici koromban levitt az uszodába, ő tanított meg mindhármunkat úszni. Imádtam a vizet, a mai napig imádok úszni.

Hogy került Bajáról az Egyesült Államokba?

Az úszással kaptam ösztöndíjat a Dél-kaliforniai Egyetemre. Ez volt a tervem, tizennégy évesen már tudtam, hogy kint szeretnék tanulni. Úgy, ahogy Kovács Ági és sok más magyar úszó is kijutott. Új helyzet, új nyelv, megtapasztalok egy új kultúrát, és még arra is kapok lehetőséget, hogy ússzak az egyetemi csapatban. Ahogy leérettségiztem, a következő évben már kint is voltam.

Akkor még gyerek volt. Félt kicsit?

Bátran, hatalmas önbizalommal, igaz, kicsit nai­van indultam el Bajáról Los Angelesbe. Pár hétig bírtam, aztán sírva felhívtam anyukámat: nem bírom tovább, hazamegyek.

Képzelem, hogy az édesanyja mennyire kétségbeesett, biztosan sírt is.

Nekem ezt sosem vallotta be. Anyunak, bár a szíve szakadt meg, volt annyi lélekjelenléte, ereje, hogy határozottan azt válaszolja: jó, megértelek, gyere haza, de a repülőjegyed december huszadikára szól, azt várd meg. Akkor augusztus vége volt…

Milyen ott az ösztöndíjas egyetemisták élete?

Az első évben kollégiumban lakhatsz, de aztán ki kell költözni. Megtanítják az egyetemistákat az életre. Kaptunk ösztöndíjat, de onnantól nekünk kellett állnunk a lakás költségeit. Éltem olyan lakásban is, ahol hemzsegtek a csótányok. Egyetemistaként palotára nem futotta, de nagyon boldog voltam. Akkor már együtt voltunk Shane-nel.

Ő az edzője, akivel egymásba szerettek.

Akkor még nem volt az edzőm, úszótársak, csapattársak voltunk.

Miért pont ő? Miért szeretett bele?

Shane olyan, mintha az ikertestvérem lenne. Ez nyilván furán hangzik, de ez arról szól, hogy nagyon jól megértjük egymást. Mintha a másik felem lenne.

Az, hogy pszichológiából diplomázott, segíti a sportban?

Sokat segít. A pszichológiát mindennap tudom hasznosítani, akár a civil életben is. Minden helyzet jelentősége csak azon múlik, hogy mi hogyan éljük meg. Például a londoni olimpia után kemény döntés előtt álltam. Akkor majdnem abbahagytam az úszást. Arra gondoltam, visszamegyek tanulni, elkezdem a mesterszakot sportpszichológiából.

Miért?

Mert világbajnok voltam, világranglista-vezető, és azt reméltem, hogy az olimpián nyerek. Ne­gyedik lettem. Annak, akinek nincs olimpiai érme, az az úszásból nehezen tud megélni, karriert építeni.

Mit változtatott az életén, hogy ma már gyakorlatilag mindent megnyert?

Nagy változás az, hogy napi huszonnégy órában élsportoló vagyok. Hosszú folyamat, nehéz elmondani pár mondatban azt, ami az elmúlt három évben történt. Két könyvem is szól erről.

A magyar Iron Lady és melyik a másik?

Az Iron Lady arról szól, hogy mi történt a 2012-es londoni olimpia és a 2013-as barcelonai világbajnokság között, hogyan álltam fel. A november 16-án megjelenő második könyv pedig az elmúlt két évről szól. Arról, hogyan jutottam fel a csúcsra, az mivel járt, mik voltak a nehézségei.

Melyik a legszebb pillanata az eddigi éle­tének?

Két ilyen pillanat van. Az első, amikor Shane-nel kimondtuk az igent, a második, amikor Kazanyban világcsúcsot úsztam.

Ha eléri az álmait, és befejezi, akkor milyen életre vágyik?

Másfajtára. Az biztos, hogy edző nem leszek. Van egy sportmenedzsment cégünk. Szeretnék sportolókkal is foglalkozni, segíteni, akár a saját tapasztalataimmal. Persze, mi is szeretnénk családot alapítani, két-három gyereket. Aztán majd meglátjuk… 

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!