Fanni lábak nélkül tökéletes

Már sokszor olvastam Illés Fanniról, és többször össze is futottam vele. Hamar rájöttem, hogy káprázatos ember. Most, hogy hosszasan beszélgettünk, még inkább így gondolom.
Már sokszor olvastam Illés Fanniról, és többször össze is futottam vele. Hamar rájöttem, hogy káprázatos ember. Most, hogy hosszasan beszélgettünk, még inkább így gondolom.

Miről szeretnél kérdezni? – kezdi Fanni, akiről már számtalan cikket írtak, tulajdonképpen mindent elmondott arról, hogy milyen lábak nélkül élni.

Arról beszélünk, amiről te akarsz – mondom a Komjádi uszoda személyzeti öltözőjében, Fanni és úszótársa, barátnője, Bianka ugyanis itt öltözik az átépítések miatt.

Most Rio foglalkoztat a leginkább. Gyerekként nem akartam paralimpiai bajnok lenni, már egy éremmel is megelégedtem volna. De idén, amikor nyáron kizártak a vb-n és elvették az ezüstérmemet, valami megváltozott bennem, átkattant az agyam. Sokkal tudatosabb lettem, jókor jött ez a kizárás, én legalábbis úgy fogom fel, hogy sokat köszönhettem ennek.

Azért az bölcsességre vall, hogy nem roppantál össze.

Mindig azt mondom, hogy egy egyszerű falusi lány vagyok, amivé lettem, azt a szüleimnek köszönhetem. Ha bölcs vagyok, akkor az is nekik köszönhető.

A Keszthely melletti Reziből származol, 15 évesen kerültél Zalaegerszegre, majd húszévesen Budapestre. A nagyvárosban nem nagy ügy, ha valaki ke­rekes székben ül, falun hogyan fogadták az emberek ezt a helyzetet?

Ott mindenki mindenkit ismer, hamar kiderült, hogy lábak nélkül születtem, az emberek a kezdetektől elfogadták. Itt, Pesten elég személytelen minden, vagy ha nem, akkor inkább sajnálkoznak. Pedig nem tragédia, hidd el. Nekem nincs lábam, de van célom. Mennyi ember van, akinek van lába, de céltalanul él...

Gyerekként mi volt az álmod?

Az álomdolog főleg a pasikérdésben nyilvánult meg. Kisgyerekként, oviban, suliban mindig volt szerelmem, de kamaszként nem, hosszú évekig voltam egyedül. Erősen sminkeltem magam, próbáltam kompenzálni a lábaim hiányát, ennek tudtam be ugyanis, hogy egyedül vagyok. Aztán volt egy távkapcsolatom egy francia kerekes székes úszóval, de az is csak arról szólt, hogy kötődni akartam végre valakihez. Mindez akkor változott meg, amikor már itt Pesten, a kollégiumban megismertem Zolit, a páromat. Több mint két éve lakunk együtt a koleszban, ő betölt mindent űrt, ő nemcsak a szerelmem, hanem tényleg mindenben a társam.

És most mi az álmod?

Rövid távon egy riói érem száz mellen. Hosszú távon egy ház a szülőfalumban, Reziben, és tökéletes családi élet gyerekekkel. A szüleim, nagyszüleim, anyukám testvérei is mindannyian ott laknak, ott szeretnék én is letelepedni majd egyszer, ha befejezem az úszást.

És azt mikorra tervezed?

A paraúszás nagyon kemény, szerintem ezt nem lehet sokáig csinálni. Talán még a 2020-as paralimpia belefér, aztán embe­rekkel szeretnék majd foglalkozni. Az ELTE magyar szakán tanultam másfél évig, de átmentem szociológiára, ha ezt befejezem, akkor pszichológiát szeretnék tanulni.

Mikor van időd tanulni? És hogy van hozzá erőd ennyi edzés mellett?

Mindennap 4.30-kor kelünk Zolival, aztán 5.50-től konditerem 7.20-ig, majd irány az uszoda, 8–10-ig úszás. Utána visszamegyek a kollégiumba ebédelni, majd 14.30-től újabb két óra úszás. Délután tanulok, este 9 körül pedig már alszom. A sulit szeretem, nem okoz gondot a tanulás, de igaz, hogy most az úszás az első, két első hely nincs.

Megütötte a fülemet, amikor múltkor időpontot egyeztettünk, és azt mondtad: egy hétig nem tudsz menni az edzőterembe, mert nincs pénzed belépőre. Mennyit ér idehaza a te úszóteljesítményed?

Zoli fizetéséből élünk – ő az első magyar gyártmányú kerekes széket készítő Spinner Kft.-nél dolgozik – és az én 45 ezer forintos, Gerevich Alapítványtól kapott ösztöndíjamból. Előfordul, hogy valamire kicsit később futja, de a szüleimtől már több mint két éve nem fogadok el segítséget. Ott van az idén érettségiző húgom, na és nekik is meg kell élniük valamiből, már eddig is sokat segítettek.

Azért a mai fiatalokra nem ez a hozzáállás a jellemző.

Megtanultam anyuéktól, hogy abból kell gazdálkodni, amit megtermelsz, ennyire egyszerű. Egyébként amikor az elismerés hiányáról beszélek, nem az anyagiakra utalok, még akkor sem, ha, ugye, egy ép sportoló ösztöndíjának körülbelül az ötödét kapjuk. Hanem úgy összességében gondolom azt, hogy ugyan sokat fejlődtünk a fogyatékosság kezelésében, de azért még van hova előrelépni.

Elmennél külföldre, ahol sokkal jobbak a körülmények és nagyobb a megbecsülés?

Soha, nekem ez a hazám, itt van minden és mindenki, akit szeretek.

Nemrég láttam rólad két fotót: az egyiken szomorú és túlsúlyos voltál, a másikon olyan, mint most: izmos, formás, mosolygós. Mi kellett ahhoz, hogy ez az új Fanni megszülessen?

A kizárás, amiről már beszéltem. Korábban is azt hittem, hogy sokat tudok az úszásról és alázatos vagyok. De a kizárás rávilágított arra, hogy cseppet sem. A súlyommal egyébként mindig is gondom volt, ma úgy látom, ez a lábaim hiánya miatt frusztráció kivetülése volt. A kizárás alkalmával mindent átértékeltem. Tényleg alázatos lettem az úszáshoz, van, hogy már sírok a fáradtságtól, de csinálom tovább. Ha teljesen kivagyok, addig nem megyek be a vízbe edzeni, amíg össze nem szedtem magam. És a súlyomat is rendbe tettem, odafigyelek az étkezésre, tudatosan edzek, ma már azt a Fannit látom a tükörben, akit mindig is látni akartam.