Erdei Zsolt: Nem bánt már az elbukott 100 millió

Hol van a százmilliója?
Miféle százmillióm?

Amit még tavalyelőtt perben nyert volt klubjától, az Universumtól.
Ja, abból a 330 ezer euróból egyetlen centet sem láttam, s nem is fogok, mert az ítélet előtt pár nappal csődöt jelentettek.

Azért ez fájhat…
Bosszantó, de higgye el, nem foglalkozom vele. Aki a múlton rágódik, az nem tud a jelenre figyelni, s elveszti a jövőt. Nekem pedig van most épp elég feladatom.

Bokszedzőként?
Elsősorban, de a TF-en testnevelőtanári diplomát is szeretnék szerezni. Itt vannak ugye, a tanítványaim a Madárfészekben, nem egy közülük sokra hivatott tehetség. Aztán dolgozom a profik között versenyző Bedák Zsolttal, remélem, hamarosan megint címért bokszolhat. És ott van még Bacskai Balázs is, aki talán az én segítségemmel kijuthat az olimpiára.

Apropó, olimpia. Mit szól hozzá, hogy volt klubtársa, Vladimir Klicsko lehetőséget kaphat, hogy induljon a játékokon?
Ha a nemzetközi szövetségtől tényleg zöld utat kap, az ő helyében biztosan él­nék a lehetőséggel.

És a saját helyében?
Ha 2011-et írnánk, a londoni olimpiát vállalnám, de Rióra – bár nyilván­valóan fel sem ajánlanák a lehetőséget – már biztos nemet mondanék.

Mert…
Mert 42 éves leszek. Ugyan nincs rajtam ko­moly túlsúly, mozgok is, és talán képes lennék magam összeszedni az olimpiáig, de már nem tudnék azon a szinten bokszolni, hogy ne érezzem úgy, csak égetem magam.

Mindenben ennyire becsvágyó? Ha esély sincs a győzelemre, akkor inkább bele sem vág?
Nagyon erős bennem a versenyszellem, gyűlölöm, ha bármiben jobbak nálam, azt sem bírom elviselni, ha az autópályán valaki megelőz.

Akkor mit tesz? Odalép a gázpedálnak?
Régen elég őrült tempóban száguldoztam. Amikor még Hamburgban éltem, a német sztrádákon mindig kétszázzal repesztettem.

Mennyi a sebességi rekordja?
Kétszázötven.

„Csak”?
Nem bírt többet a kocsi.

Most milyen autót hajt?
Egy ötös BMW-t. De amióta gyerekeim vannak, csak ritkán száguldozom.

Ha valaki le akarja előzni?
Nem, nem! Csak ha nagyon sietek valahova vagy ha nagyon fáradt vagyok.

Csak ha fáradt? Megnyugtató…
Úgy gondolom, a lassú vezetés veszélyesebb, mert akkor az ember elálmosodik. A gyors tempónál viszont az adrenalinfröccs felébreszti.

Említette, hogy a gyerekei miatt lett óvatosabb. Miben nyilvánul ez meg?
Amikor Viktor megszületett, a ringben is sokkal jobban vigyáztam magamra. Addig hajlandó voltam verekedni is, nem érdekeltek a pofonok. Akkortól azonban óvatosabb lettem, jobban figyeltem a védekezésre, emiatt nem volt olyan szórakoztató a bunyóm.

Szóval benőtt a feje lágya?
Azért ez így túlzás. A múltkor egy versenyquaddal mentem egy erdős részen, százhússzal, bukósisak nélkül. Arra, hogy ez mekkora őrültség, akkor döbbentem csak rá, amikor majdnem felborultam vele.

Ilyenkor eldönti: soha többé nem tesz ilyet?
Persze… és két-három hétig be is tartom. Azért az látszik, hogy öregszem és bölcsebb leszek, mert régen csak pár napig tartottam magam a fogadalmamhoz.

Valamelyik korábbi interjújában beszélt arról, hogy nem fél a haláltól. Még most sem?
A haláltól nem félek, tudomásul veszem, hogy ez a dolgok természetes rendje. Attól tartok csak, hogy túl korán ragad el, hiszen kicsik a gyerekeim és nagyon szeretek élni.

Meg hát nem is a halál a szörnyű, hanem – legtöbb esetben – az odáig vezető út.
Épp a minap láttam egy izlandi filmet, amiben az idős, beteg férfit a feleségének kellett már pelenkáznia. Ezt nem szeretném megérni. Ha ilyen állapotban leszek, inkább dugjanak be egy otthonba, elvagyok én egyedül, nem akarok a szeretteim terhére lenni.

Azért még jó eséllyel ön előtt áll az út fele. Hogyan képzeli az életét mondjuk tíz-tizenöt év múlva?
Nem nagyon gondolkodtam ezen. Csak olyan közhelyeket tudok mondani, hogy szeretném, ha boldog lennék a családommal. Ja, s jó lenne nagyon sokat utazni, Dél-Amerikát és Ázsiát szeretném bebarangolni, különösen Peru és Nepál vonz. Csak repülni ne kellene!

Nehogy azt mondja, hogy egy ilyen kemény férfi fél a repüléstől!
Régen valóban nem féltem, sőt a rázós utakon azzal szórakoztam, hogy a többieket ijesztgettem. De amióta megszülettek a gyerekeim – igen, már megint ők –, azóta a legkisebb turbulenciában előjön az ő kis arcuk, s vele együtt a halálfélelem.