A BEK-döntőben nem mondták ki Kű Lajos nevét

Úgy tudom, szeretné javasolni, hogy a magyar labdarúgás napját minden évben az 1954-es labdarúgó-vb Magyarország–Uruguay elődöntő időpontjában ünnepeljük. Miért?

Azért mert a világ sport­újság­íróinak szavazatai alapján azt a június 30-ai lau­sanne-i meccset tartják minden idők legszínvonalasabb vb-negyeddöntőjének mind a mai napig. Na és ott Kocsis Sanyi hosszabbításban szerzett két góljának köszönhetően a döntőbe jutottunk.

Kocsis Sándorban és önben közös, hogy ön is disszidált, csak éppen a hetvenes évek elején.

Kutas István volt akkoriban az MLSZ elnöke, na­gyon nagy Fradi-szurkoló, és állítólag én voltam az egyik kedvence. Amikor eljöttem a Fradiból, behívatott, és azt mondta, letöröl a magyar foci térképéről. Megvádolt, hogy antiszemita vagyok, meg szovjetellenes, és hasonló szép jelzőkkel illetett.

Grosics Gyula volt a Volán elnöke, és kértem, hadd keressek némi pénzt. Gyula segített is, kaptam havi 3700 forintos fizetést, és játszhattam a BLASZ-ban. Na, akkor döntöttem el, hogy lelépek.

Itthon három komoly csapatban, a Videotonban, a Ferencvárosban és a Vasasban futballozott. 
Hol érezte magát igazán otthon?

Fehérváron születtem, a város mindig a szívem csücske lesz, de a Fradiban szerzett élményeim örök életűek.

BEK-döntőt is játszott.

Hogyne. Ráadásul nekem megadatott, hogy játszhattam 1978. májusában a londoni Wembley-stadionban.

Belga csapat sem előtte, sem azóta nem került döntőbe. Önöknek hogyan si­került?

A többi között kivertük az elődöntőben a Juventust, de én még ott nem játszhattam, mert el voltam tiltva a disszidálás miatt. A döntő előtt Ernst Happel, a világhírű osztrák szakember megkérdezett: Paprika – mert csak így hívott –, mikor jár le az eltiltása? Mondtam, a döntőn már játszhatok.

Később tudtam meg, hogy itthon milyen ellenpropagandát csináltak nekem. Az egyik itthoni újság lehozta, hogy összeverekedtem a belga rendőrökkel, és börtönben vagyok. Aztán amikor megtudták, hogy semmi sem igaz ebből, akkor úgy tálalták a Bruges összeállítását, hogy nem szerepeltem benne. A meccset itthon közvetítő tévériporter nem mondta ki a nevem, csak annyit, hogy a belga tízes. Hatvan­nyolc percet játszottam, és akkor is sérülés miatt kellett lejöjjek.

Mikor jött haza?

1977. január 2-án léptem le, és utána tíz évig nem jöhettem. Aztán amikor kaptam útlevelet, akkor minden nagyobb ünnepen itthon voltam, de végleg csak 1997-ben költöztem vissza Budapestre.

Ha most összegzi az életét, mire a legbüszkébb?

Nem tudok sorrendet felállítani, de talán a kitüntetésekre. 
A Széchenyi-díjra, a Prima Primissima-díjra, meg a Székesfehérvár díszpolgára címre. S dolgozom tovább, hogy megvalósítsam a mottómat: nemzetegyesítés határok nélkül!