Jónyer István: Talán kutyahús is került a tányérunkba – interjú

Kalkuttában 1975. február 16-án, az asztalitenisz-világbajnokság férfi egyesének döntőjében a jugoszlávok klasszisa, Anton Stipancsics né­zett farkasszemet egy csontsovány magyar pingpongossal. A balkezes „jugó” duzzadt az erőtől, Jónyer Istvánt pedig inkább csak a szíve hajtotta, mert az ereje már fogytán volt. Tizenkét kilót vesztett a hosszú menetelés alatt.

Megadná a fogyókúrás receptjét? – kértük az egyéni világbajnoki címének 45. évfordulóján Jónyert.

Szívesen, bár senkinek sem ajánlom, hogy utánam csinálja – válaszolta a 69 éves kiválóság. – Első lépésként el kell utazni az indiai Nakpurba, ahol a vébé előtt akklimatizálódtunk, majd abba az étteremnek nem igazán nevezhető műintézményben kellene befizetni a menzára, ahol a magyar válogatott tagjai egy héten át próbáltak valamit is megenni.

Az indiai konyha világhírű. Vagy mégsem?

Biztosan az, de én azóta nem próbálkoztam többé vele. A szabad ég alatt, tűző napsütésben tálalták a kaját a pincérek, szerintem jó, ha napjában egyszer moshattak kezet. Ez nem is lett volna olyan nagy baj, de hogy a tányérok és az evőeszközök sem csúsztak volna át egy „köjálos” ellenőrzésen, arra bármiben fogadni mernék.

Milyen volt a menü? Mit szolgáltak fel?

Fogalmam sincs. Tudom, furcsán hangzik, de csak a kenyeret ismertem meg, na jó, és a rizst. Egy biztos, az egyik nap a lábainknál téblábolt egy csomó kutya, de másnap már egy sem kunyerált kaját. Lehet, hogy kutyasztéket kaptunk?

Kalkuttában jobb volt a helyzet?

Nem tudom, mert mire a világbajnokság helyszínére érkeztünk, nekem már olyan gyomorfertőzésem volt, hogy még gondolni sem mertem az ételre. Teán és kekszen éltem, pedig igazi húsevőnek születtem. Egyetlenegyszer tettem be a lábam a szálloda éttermébe. Megkívántam egy kis salátát, amit természetesen folyó vízben mostak meg, no az a néhány falat, amit megettem belőle, egyáltalán nem segítette elő a gyógyulásomat.

Hogy bírt ilyen állapotban játszani?

A vámbalhém miatt egyáltalán nem volt biztos, hogy majd ott lehetek a vébén, ezért ha már kijutottam, eldöntöttem, hogy ha kell, az asztal mellett halok meg. Ma is csodálkozom, hogy végig bírtam mindent, igaz, a világbajnoki győzelmem után, a fogadáson úgy vágódtam hanyatt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Elájultam. Én így ünnepeltem az aranyérmemet.

Kapcsolódó jegyzetünk itt olvasható.