Zugdohányos volt a vasöklű Bunyós Pityu

Fiatalon társainál magasabb és jóval erősebb volt, vi­szont óriási zugdohányosnak számított, és az italt sem vetette meg, pedig még alig pelyhedzett a szakálla.

– Nagy, mafla gyerek voltam, imádtam verekedni – emlékezett vissza tizenéves korára a későbbi magyar bajnok ökölvívó, akit sokan Bu­nyós Pityuként is­mernek. – Mond­ták is, ne a diszkóban osszam a füleseket, inkább menjek el bokszolni, ott megtudom, milyen, ha az ellenfél vissza is üt. Eleinte nem igazán tudtam meg, ugyanis az ifiben és a juniorok között három évig nem vesztettem meccset.

Még tizenhét éves sem volt, amikor Balassagyarmatra költözött, de tudta, ha válogatott akar lenni, a fővárosban kell sportolnia. Előbb a Honvéd, majd az Újpesti Dózsa színeiben bokszolt, és pofonjaitól egyre inkább tartottak az ellenfelek. Meghívták a felnőttválogatottba, ahol rövidesen bebizonyítja, számolni kell vele. Belgrádban megnyerte az Arany­kesztyű tor­nát, onnantól kezdve megvetette a lábát a válogatottban. Olyan fenoménokkal találkozott a ringben, mint Mike Tyson vagy ép­pen Lennox Lewis.

– Soha nem felejtem el, amikor Finnországban megmutatták nekem Tysont. Mondtam: „Mit akar ez a kisöcsi? Megeszem reggelire.” Aztán a ringben megtudtam, mi az igazi bunyó. Büszkén mondom, nem kaptam ki, és még csak meg sem tudott iga­zából ütni. Igaz, ha megállok egy pillanatra is, a „kisöcsi” úgy leüt, hogy még ma is ápolnának. Csendben jegyzem meg, két pontozóbíró engem látott győztesnek a meccs végén – folytatta.

Lewis ellen is ringbe lépett Szikora, sőt állva is maradt a mérkőzés végéig. Pontozásos vereséget szenvedett.

– Lennox ellen egészen másképp kellett bokszolnom, mint Tyson ellen. Egy hegy jött velem szembe, olyan izompacsirta, aki még technikás is volt. Nem vagyok majrés srác, de meccs közben többször eszembe jutott, csak kibírjam valahogy, nehogy betaláljon, mert akkor jöhet a hordágy. Büszke vagyok arra, hogy rajtam kívül egyetlen európai ökölvívónak sem adatott meg mindkét profi világbajnok ellen küzdeni.