Jó hangulatú edzést tartott három világbajnok a Bors szerkesztőségében

 Volt egy jó évtized, amikor egy Kárpátok közé eldugott, parányi ország világhatalom lett az asztaliteniszben. Nem barokkos túlzás ez, mert három magyar fiatalember végigverte a sportág teljes nemzetközi mezőnyét, köztük a legyőzhetetlennek hitt kínaiakat, akiknek legjobbjai 800 millió igazolt versenyző közül kerültek ki. A Jónyer, Gergely, Klampár trió annyi aranyat „termelt”, mint a selmeci bánya fénykorában, meccsein többen ültek a lelátón és a tévék előtt, mint ma egy NB I-es focifordulón, és a pingpongosok ma is olyan tisztelettel emlegetik, mint a foci szerelmesei Puskást, Kocsist, Hidegkútit. 

Nem csoda, hogy megállt az élet a Bors szerkesztőségében, amikor Jónyer és Klampár csöndesen megállt Gergely íróasztala mögött, majd a következő percben összeölelkezve üdvözölték egymást. És attól a pillanattól elkezdődött az emlékezés, a sebtében előkerített pogácsák mellett.

Az asztalnál már nem három meglett ember, három élő legenda ült, hanem három örök kamasz egymás szavába vágva sztorizva a tatai edzőtábor csínyeiről, a legnagyobb ellenfelekről és a felejthetetlen győzelmekről. Mert minden fontos poénra pontosan emlékeznek. Azokra is, amelyeket a zöld asztalnál születtek és azokra is, amelyekkel egymást ugratták. 

– Lehetett volna több aranyunk, akár olimpiai is, ha hajdan Gabit egy kicsit hamarabb hívják meg a válogatottba és Tibit egy kicsit kevesebbszer tiltják el – sandít Klampárra Jónyer. – Folyton el voltam tiltva… – emeli égre a tekintetét a sportág hajdani zseniális fekete báránya, aki még ma is üti a kaucsuklabdát a budapesti első osztályban. 

És már sorolja „bűnlajstromát”: ahogy faképnél hagyta a csapat pszichológusnőjét, mert három perc után megunta a végeláthatatlannak ígérkező személyiségtesztet, ahogy az ágyát ruhákkal kitömve próbált kiszabadulni egy éjszakára az edzőtábor szigorú rendjéből, vagy ahogy Koreában próbálta kihalászni Kim Ir Szen aranyhalát az akváriumból a nagy vezér szülőfalujában. 

Persze ma már nevetve idézik fel az egykor „főbenjáró” vétkeket, ahogy azt is, hogy Jónyer egy teljes asztalosműhely szerszámaival felszerelkezve utazta körbe a világot éjszakába nyúlóan reszelgetve az ütőfákat, köztük Gergely kölcsönkért ütőjét, amit tulajdonosa soha többé nem tudott használni. (Nem mellesleg eközben elreszelte egy svájci luxusszálló méregdrága foteljének karfáját is.)

Előkerülnek a legfényesebb győzelem, a 79-es phenjani vébé emlékei is, amikor a három zseniális magyar végre csapatként állhatott a dobogó tetejére. 

– Kétszer vertük meg a kínaiakat, és ha egy hétig mindennap játszunk velük, mind a hétszer megvertük volna őket – mondja Jónyer.

– Szó szerint rettegtek tőlünk, láttuk, ahogy remeg a kezükben az ütő – kontráz Klampár. 
– Pedig a verseny előtt majdnem elszálltak az esélyeink – teszi hozzá Gergely.

– Klampi akkoriban is el volt tiltva, a kérlelhetetlen  kapitány, Berczik Zoltán ki akarta hagyni a csapatból. Pistával őt megkerülve sírtuk ki a sportvezetőknél, hogy velünk jöhessen. 

Ami aztán Phenjanban történt, az már a magyar sport aranykönyvébe tartozik: a nagy hármas megállíthatatlan volt, Jónyer legendás kiflipörgetései, Gergely tanári fonákja és Klampár villámsebességű csuklója térdre kényszerítette Japán, Korea és Kína legjobbjait is. 
Néhány villanásra ezeknek a Bors munkatársai is tanúi lehettek, miután a pogácsák elfogytak. Egy félrehúzott íróasztalnál ugyanis a három Európa- és világbajnok újra kézbe vette az ütőt. A szerkesztőség játszótérré változott, mert ők hárman még mindig úgy szeretnek és tudnak játszani, ahogy senki más. Csoda volt látni őket, és érezni, hogy ők hárman még mindig egy csapat. Aranycsapat.