Felhagy a kocsmázással Wichmann Tamás

A sporttal már rég nem foglalkozik, és bejelentette, legendás kocsmáját sem működteti tovább. 

– A mostani Eb-t is csak tévén néztem – kezdte Wichmann. Nincs profi versenyzőm. Lejárok az MTK vízi telepére, ott foglalkozom amolyan „szabadidő-sportolókkal”.

– Próbálkoztam a női kenut beindítani, de nem sikerült. Mint ahogy a kenusuliötletem sem. Nem kaptam meg azt az anyagi támogatást, ami szükséges lett volna a létrehozásához. Aztán volt egy megbízásom, hogy az egyesületen belül csináljak „parás kenut”. Nem lett abból sem semmi.

Ilyen versenyzői múlttal a szövetség nem tart igényt a tapasztalatára, munkájára?

Soha semmilyen felkérést nem kaptam itthon. Az UNESCO Fair Play-díját is a jugoszláv Matija Ljubek felkészítéséért kaptam, aki aztán „hálából” le is győzött a 78-as belgrádi világbajnokságon. Egy nemzetközi rendezvényen találkoztam több régi nagy ellenfelemmel, ők mind a szakmában maradtak. Jókat beszélgettünk Bakó Zolival is, aki most a dán csapatnál tevékenykedik. Ő sem kellett itt a honi élvonalban.

Külföld?

Sem Európából, sem a Távol-Keletről nem jött felkérés. Egyszer Dániában összefutottam régi mexikói ismerősökkel, és megkérdezték, volna-e kedvem náluk dolgozni? Miért ne? Majd hívnak, mondták, aztán egy ideig semmi.

Később hallottam, hogy valami román srácot szerződtettek. Pedig nem vagyok egy ugrabugra: tizenkét évig voltam a Szabadság Szállóban szakács, több mint húsz évet húztam le a sport élvonalában, és közben foglalkoztam edzőként fiatalokkal is. Ezt az üzletet is megépítettem, és működtetem harminckét éve.

Most is telt ház van, mégis az a hír járja, hogy hamarosan bezár.

Így igaz. Már meg is állapodtam a leendő vevővel.

Már-már legendás hely a Wichmann-kocsma. Hogyan tovább?

Marad, vagy más lesz, már az új tulaj dolga. Elfáradtam, megöregedtem, hetvenéves vagyok... Már csak az öt tündéri unokámra koncentrálok.