Súlyemeléssel űzte el bánatát Gurisatti Gréta

– Az én nevem hangzott el utolsó előttiként, izgultam rendesen. Délután hívtam a családot az örömhírrel, kölcsönösen zokogtunk a telefonvonalban, később Alsónémediben ünnepséget rendeztek korábbi búvár­úszó társaim – mondja a 21 esztendős, balszélsőként bombázó dunaújvárosi pólós, aki 16 évesen alig maradt le a 2012-es londoni olimpiáról, majd a 2016-os rióiról is. Utóbbit zokon vette, mivel utánpótlás korában ifi és junior Eb-n és vb-n szerzett már több ezüstérmet.

– Elkeseredtem, amikor Attila kihagyott a riói csapatából, de talpra álltam, összeszorított foggal tonnák százaival bántam el a súlyemelőteremben. És tessék, sikerült! Amúgy a Gurisattik nem azok a fajták, akik feladják. Kisgyerek voltam 1999-ben, amikor búvárúszó-világbajnok édesapám mindkét alsó lábszárát amputálni kellett egy lejárt szavatosságú felrobbant búvár­úszó palack miatt. De nem adta fel. Sportlövészetre váltott, háromszor járt paralimpián, és már megszerezte harmadik sporthorgász vb-címét. 

Gréta szívesen fogyasztja a Gurisatti Gyula által fogott keszeget, bár a lazac a kedvence. – Nem bántam meg, hogy a búvárúszásról pólóra váltottam, noha azok a lányok, akikkel évekig együtt edzettem, mára mind világbajnokok.

Azt nem tudja, csak sejti, hogy a Bíró-csapat világbajnok lesz-e a Margitszigeten, arra viszont leteszi a nagyesküt: ott lesz a 2020-as tokiói olimpián, és onnan aranyérmet akar hozni.

– Kitartásom családi, közelebbről apai hagyomány. Gyermekkorunkban esténként mindig elmondta nekem és a nővéremnek, Lillának, hogy hajnali ötkor indul edzésre. Ha ott vagyunk az ajtónál, mehetünk vele. Ha nem, vessünk magunkra. Nos, hajnalonta mindig ott voltunk az ajtóban.