Léteznek-e értelmes lények rajtunk kívül, találkozhatunk-e velük valaha is, és ha igen, akkor annak milyen következményei lehetnek az emberiségre nézve? Egy magyar csillagász előadása nyitotta meg azt a konferenciát, amelyet e héten Londonban a Brit Királyi Akadémia rendezett meg.
Almár Iván Londonban ad elő saját űrlény-skálájáról Fotó: MTI
Távoli vendég
Egy amerikai közvélemény-kutatás szerint a lakosság 22 százaléka hisz abban, hogy földönkívüliek olykor meglátogatják bolygónkat. A hiedelmeket számos homályos eset erősíti, így például egy állítólagosan az ötvenes évekből származó filmtekercs, amely ufonauták boncolását mutatja be.
Az embeeriség az első?
„Ha a „kozmikus csönd” maga a valóság, akkor sem tudhatjuk, hogy tényleg elsők vagyunk-e a technikai civilizációvá fejlődés rögös útján, vagy netán voltak társaink mindenfelé, de rövid időn belül egytől egyig elpusztultak vagy elpusztították önmagukat.” Almár Iván gondolata, amely a Mindentudás Egyetemén tartott előadásában hangzott el.
Szegény Giordano Brunót (1548-1600) az inkvizíció kegyetlenül meghurcolta, majd máglyán elégette. Bűne többek között az volt, hogy fennen hirdette: a végtelen Univerzum végtelen számú lehetőséget rejt arra, hogy ott élet lehessen. Nem véletlen, hogy éppen az olasz gondolkodóról nevezték el azt a nemzetközi díjat, amelyet az értelmes civilizációk kutatásáért ítélnek oda a legjobb szakembereknek. Büszkék lehetünk, hiszen tavaly Almár Ivánt érte a megtiszteltetés s nem véletlenül: a magyar csillagász több évtizede dolgozik azon, hogy rábukkanhassunk a Földön kívüli civilizációk nyomára.
Almár Iván „űrlény-skálája” Almár e héten az angol fővárosban először sajtótájékoztatón, majd előadásában ismertette az általa kifejlesztett úgynevezett London skálát, amely azt hivatott jelölni, hogy az esetlegesen észlelt és vizsgált jelek, illetve esetlegesen „befogott” élő organizmusok milyen eséllyel jelenthetik (majd) azt, hogy Giordanio Brunónak négyszáz évvel ezelőtt immár bizonyosan igaza volt. A London-skálán maximális, 10-es érték például akkor adható, ha egy komplex (nem egysejtű), a földitől alapvetően eltérő (tehát például nem DNS-t használó), életben lévő organizmust földi laboratóriumban sikerül megvizsgálni, és megerősíteni, hogy ez egy Földön kívüli életforma.
Hogy egyelőre nemhogy komplex organizmust, de egyetlen élő sejtet (vagy annak nyomát) sem sikerült kimutatni a Földön kívül? Igaz. Hogy űrtávcsöveink legfeljebb egy-két „gyanús”, a mi bolygónkhoz legalább néhány paraméterében hasonlatosnak vélt égitestet (exobolygó) találtunk a végtelen űrben? Igaz. Ám a szakemberek egy része változatlanul hiszi: a kapcsolatfelvétel elkerülhetetlenül eljön… csak idő kérdése.
Nyolcszázezer év utazás Ami azt illeti, a szándék nem újkeletű. Hogy mást ne említsünk, 1900-ban a Francia Tudományos Akadémia 100 ezer frankos díjat tűzött ki annak, akinek először sikerül felvennie a kapcsolatot egy földön kívüli civilizációval. Jellemző a tudomány akkori állapotára, hogy a díjkiírók kitétele szerint a jutalom a Marsra nem vonatkozik, hiszen biztosra vették, hogy a Mars lakott bolygó! Lehet mosolyogni, de azt is érdemes elképzelni, hogy a megállíthatatlanul száguldó tudomány hol lesz száz év múlva a maihoz képest!
Ma még azt mondjuk, hogy pusztán a hozzánk legközelebbi – 4 fényévre keringő – csillag, az Alfa Centauri C elérésére 870.000 évre volna szükségünk, ha az Apolló űrhajók sebességét vesszük figyelembe. Ma még azt mondjuk, hogy az ugyanezt az utat 43 év alatt teljesítő – a fénysebesség tizedrészére (c/10) – felgyorsított űrhajók célba- és hazajuttatására Földünk teljes energiafogyasztására volna szükség. Ma még azt mondjuk, nem állnak még rendelkezésünkre olyan fény-, lézer- vagy rádiótávcsövek, amelyek nemcsak a távoli galaxisok „apró” pontjait, hanem az azokon esetlegesen létező életet is észlelni tudják. Minden állítás igaz. És mégis: a kutató, az előre tekintő emberi elme sohasem adja fel a reményt, hogy egyszer elérheti az elérhetetlent.
3. típusú találkozás
Mégis, milyen feltételek együttes megvalósulásának kellene bekövetkeznie, hogy létrejöhessenek a „Harmadik típusú találkozások”? Először is: a földihez hasonló élet kialakulásához egy olyan bolygóra, amely a saját napjától egy meghatározott távolságra kering. Ezen a bolygón az éghajlati paramétereknek egy nagyon szűk hőmérsékleti tartományban kell maradniuk, hogy folyékony víz álljon rendelkezésre. Ezernyi egyéb feltétel mellett legfőképpen: ennek az életnek, és ezen belül a reménybeli civilizációnak, az évmilliárdos időtengernek éppen abban az évszázadaiban kell a miénkhez hasonló szintre jutnia, amikor mi, földlakók is képesek vagyunk a kapcsolatfelvételre.
És ha mindez megvalósul is; ha „ők” és mi is képesek volnánk az elképzelhetetlenül nagy távolságok leküzdésére; ha létre is jönne a kapcsolat, vajon mi lenne mindennek a vége? Az emberiség története nem más, mint a végtelen háborúk története. Vajon megszabadulhat-e vérengző természetétől az ember, ha idegen civilizációval találkozik, és az idegen (fejlettebb?) civilizáció vajon nem akarná-e igasorba hajtani a földlakókat? A szakemberek jó része éppen a fentiek miatt óvja az emberiséget attól, hogy létéről különféle mesterséges jelekkel „tájékoztassa” a világegyetemet. Véleményük szerint a Harmadik típusú találkozás csak bajt hozhatna ránk. Almár Iván nemzetközi elismerése jól jelzi, sokan hiszik, hogy egyszer mégis lesz értelme a most bemutatott London skálának. H-TOMMY
