Végleg visszavonult Lorán Lenke

Olyan még nem volt, hogy Lorán Lenke ne tudta volna megnevettetni a közönséget. Ő az az ember, akinek fékezhetetlen temperamentuma mindenkit elragad és jókedvre derít. Ezért is volt megrázó, hogy február óta a kórházi ágyhoz kötve élt, és csak a legközelebbi barátai, rokonai tudhattak róla. Ám most hosszú-hosszú idő után a színésznő felvette a telefonját.

– Jól vagyok, édesem! Hál istennek semmi bajom sincs – mondta Lorán Lenke vidáman, a tőle megszokott lendülettel. Többször is visszakérdeztünk, alig akartuk elhinni, hogy otthon van, hogy végre hazaengedték a kórházból.

– Igen, itthon vagyok, hál istennek! Fekszem az ágyban, nézem a tévét, pihenek, alszom. A nagy meleg sem zavar, mert megy a légkondi. Nagyon tudom élvezni a pihenést, azt, hogy nem kell csinálnom semmit. Persze soha nem hagynak egye­-dül, a barátaim felváltva vigyáznak rám.

Kíváncsiak voltunk, mennyire viselte meg a hosszú kórházi kezelés, de Lenke ezen is csak nevetett.

– Nagyon jól bántak velem a kórházban. Nincs két egyforma ember, hát erre is mindenki másképp reagál. Nekem nagyon jó volt.

Türelmetlenül vártuk ezt a hír, hiszen áprilisban még csak annak örülhettünk, hogy Lenke már nincs az intenzív osztályon. Májusban mindenki abban bízott, hogy a 90. születésnapjára szervezett óriási ünneplést a szeretteivel, barátaival töltheti, de a nagyszabású gála elmaradt. A hozzá legközelebb állók a kórházban köszöntötték. A Vidám Színpad 65. évfordulóján megrendezett ünnepségére, ahol a teátrum örökös tagjává választották, szintén nem tudott elmenni, egy videóüzenetet küldött, amit fia, László készített. De most már otthonában hódolhat kedvenc szenvedélyének, a televíziózásnak.

– Mindent megnézek a tévében, nem válogatok. Persze van olyan, hogy valami nem tetszik, de azért van a távirányító, hogy akkor elkapcsoljak. Olyankor nézek mást.

A Jászai-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja a színpad után már nem vágyik, ami mondjuk érthető is, hiszen betöltötte a 90-et.

– Nem megyek én már a színpadra – mondja, de egy csipetnyi szomorúság sincs a hangjában. Vidáman elismétli: – Én már nem megyek! Eleget voltam, most már menjen más! Nincs igazam?