Varnus Xavér magával vinné Berlinbe Friderikuszt

Berlinbe költözött a magyar nihil elől, de a véleményét azért elmondja. Varnus Xavér orgonaművész a politikáról, Márai Sándorról és arról, kiket vinne magával Németországba.
Berlinbe költözött a magyar nihil elől, de a véleményét azért elmondja. Varnus Xavér orgonaművész a politikáról, Márai Sándorról és arról, kiket vinne magával Németországba.

Amióta bejelentette, hogy Berlinbe száműzte magát, mintha többet lenne itthon.

Inkább úgy fogalmazok, látványosabb a jelenlétem. Több interjút adok.

Hogyan fogadták itthon, hogy elmegy?

Akkora visszhangja nem volt, mint amikor a dalai láma Indiába költözött, de nem is az én személyem fontos, hanem a jelenség. Úgy képzelje, hogy amikor Londonban koncertezek, az első este mindig az emigráns magyarok töltik meg a széksorokat, másnap aztán jönnek az angolok is. Úgy voltam vele, hogy nem akarok 52 éve­sen szívrohammal lefordulni a székről, mert valamilyen barom felbőszít, inkább elmegyek.

A politika tehet róla, hogy elment?

Ma Magyarországon politikai élet nem létezik, nyílt pankráció van a társadalom minden szintjén. Ott tartunk, hogyha egy tizenöt fős társaság a Gellérthegyen piknikezik, és úgy döntenek, lemennek sétálni a Belvárosba, már azon összeverekednek, hogy melyik hídon menjenek.

Mi a megoldás?

Úgy hívják, patológia. Harminc lábcédulának meg kell íródnia ahhoz, hogy ez az ország megváltozzon.

Ide tartozik, hogy kaptunk egy feljelentő levelet, miszerint Varnus Xavér balatoni háza nem is villa, a szőlőjét pedig csúnyán elhanyagolja.

Ránézésre megejtően villának tűnik. A tőkéket valóban elhanyagoltam, ugyanis annak idején ittam a terméséből. Minden palackot méregcímkével kellett ellátni. Maradt még néhány üveggel, de csak az ellenségeimet kínálom meg vele.

Még nem is kérdeztem: miért pont Berlin?

Berlinnel hosszú évek óta csókolózom, nem volt váratlan az ötletem.

Pedig Párizs hangulata talán jobban passzolna önhöz.

Párizs a XIX. században volt virágzó város. Berlin nem szép, de az emberben is van az a típus, amely annyira élettel teli, szellemileg dús, hogy bár ronda hulla lesz belőle, az élet széppé teszi.

Néhány éve azt mondta, idővel nevet cserél, felhagy az orgonával és elmegy egy olyan országba, ahol senki sem ismeri. Csak az utolsó jött be.

Köszönöm a kedvességét, ezek szerint statiszták töltötték meg legutóbb is a berlini dómot a koncertemen. Valóban mondtam ilyet, de úgy tűnik, még elég sok benzin van a tartályban.

Minden megnyilatkozásából süt, hogy retteg az öregedéstől.

Erre azt mondom, az emberi élet hihetetlen műgonddal megtervezett, precíz szívatás. Nincs semmi kecsegtető az életünk végén, és tudjuk, hogy egy kórházi ágyon, innen-onnan kilógó csövek és közönyös emberek részvétlensége mellett fogjuk bevégezni. Nem rettegek, csak igazságtalannak tartom. De hozzá szoktam tenni, addig is hadd pingáljam színes festékekkel a falaimat. Arra azonban figyelek, hogy ne legyek vén ripacs. Gondolok itt azokra az öreg rockerekre, akiket a miskolci barlangi mentőknek kell esténként kihúzniuk a csőnadrágból.

Mit tenne, ha nem lenne orgona?

Öt és fél évesen kaptam ezt az orgonának nevezett csomagot. Nem tudnék mást csinálni. Vegyészekre, kertészekre, főkönyvelőkre szükség van, de én ezeket a szakmákat nem tudom komolyan venni. Én a munkában nem hiszek, csakis az alkotásban.

Valahol olvastam, hogy anno találkozott Márai Sándorral Torontóban. Milyen volt?

Mogorva, mint általában. A ki­adójában futottam össze vele, bevallom, meg sem ismertem, hiszen a fiatalkori Márai élt bennem. Terike, a kiadó mindenese mondta, hogy menjek, mert itt van Sanyi bácsi. Ő volt Márai. Később – ek­kor már nem élt – megint bementem a kiadóba, ültem egy széken, de állandóan rám nyílt egy ócska szekrény ajtaja. Tele volt mindenféle papírokkal. Mondtam is Terikének, miért nem dobja ki a lomokat. Azt válaszolta, nem lehet, ez Márai hagyatéka. Kaptam egy kéziratot, azóta is nagy becsben tartom.

Köztudott, hogy nagy tisztelője volt a költő Faludy Györgynek. Ehhez képest ön is hagyta, hogy árverésre bocsássák a hagyatékát.

Az az igazság, hogy nem a Faludy-életmű volt az életmű, hanem maga Faludy. Művészien építette fel az életét, ami a halálával tovatűnt. Az egyik jó barátom vett egy vörös plüssrókát az árverésen. Sokszor voltam Faludynál és bevallom, hogy egyáltalán nem érzékeltem Gyuri bácsi és a vörös plüssróka szoros barátságát.

Melyik korban élne örömmel?

A századelő Budapestjén biztosan, feltéve, ha magammal vihetném a körúti Sas patika teljes készletét. Nem szeretnék tbc-ben vagy vérbajban meghalni.

Kit vinne magával Berlinbe?

A családomat alanyi jogon, ők külön kabint kapnának. De elvinném magammal Friderikusz Sándort is. Nagyon szórakoztató ember, ahogy a Napsugár öregotthont alakítottuk a múltkor a tévében, az nagyszerű volt. Üldögélnénk a folyosón, ahol minden reggel vitriollal mosnak fel. Ha a múltból is vihetnék embereket, az más lenne, akkor nyomban kimennék harry potterkedni a Kerepesi temetőbe.

És kik azok, akiket Berlin közelébe sem engedne?

Azokat, akik tíz éve folyamatosan playbackelnek, és megtévesztik a közönséget. Őket tüzérségi ágyúkkal riasztanám el.

Hányan vannak?

Nem az a kérdés, hogy hányan vannak, hanem az, hogy én hányról tudok.

Életút

60-as évek: 1964. április 29-én született, Budapesten, Kôbányán nevelkedett.

70-es évek: Budapesten Kistétényi Melindától és Lehotka Gábortól tanulta a mesterséget, majd Párizsban és Lipcsében képezte magát.

80-as évek: Kanadába érkezett, ahol 1984 óta állampolgár.

90-es-2000 évek: Visszatért Magyarországra és koncertezni kezdett. Az évek során több mint háromezer fellépése volt. Megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend tiszti-, majd középkeresztjét.

Napjainkban: Ma már kevesebb koncertet ad, a friss hír róla, hogy a magyar közállapotok miatt Berlinbe költözött. A képen szeretett édesapjával látható.