Utolsó beszélgetés mindenki Budjával

Hosszú hónapok óta próbálkoztunk, már szinte le is mondtunk róla, amikor tavaly augusztus végén hívás érkezett: Carlo Pedersoli római otthonában fogad minket. Egy örökkévalóságnak tűnt az a pár nap, amelyet az utazásig el kellett töltenünk. A római reptérről a taxi egy dombos, mediterrán házakkal beépült utcába vitt minket.

Négy hatalmas épület állt a telken, köztük gyönyörű kert, trópusi fák, bokrok. – Ezeket a házakat Pedersoli úr építette – súgta meg vendéglátónk, hozzátéve: az egyik legfelső szintje az ő rezidenciája. Gyönyörűen kifestett belső terek, aranylóan fénylő fémekkel díszített falak és lift. Hatalmas cserepes bokrok az épület minden egyes szegletében. Majd kinyílt az ajtó, amitől az ember szíve azonnal a torkában kezdett dobogni.

Egy komornyik lép elő, meghajol, már mutatja is, merre találjuk a legendát. A hatalmas nappaliban roskadozó könyvespolcok, képek, festmények mindenfelé. Az óriási ablakokon ömlik be a fény, az erkélyeken olyan mennyiségben zöldellnek a növények, mintha a Füvészkertben sétálnánk. És ott, a nappali hátsó, beugró részében egy hatalmas kerek asztalnál ült ő! Bud Spencer, aki már nem az a nagy barna mackó volt, mint Piedone, aki már nem ugrált olyan fürgén, mint Charlie Firpo, mégis elég volt a szemébe nézni, és egy pillanat alatt elfeledtette az emberrel az összes hiteltartozását is. 

– Üdvözöllek, foglalj helyet! – suttogta a hang, amelyben még Bujtor István szinkronját is felismertem. 

Az apró, kerek tetejű, tapétázott ajtón közben benyitott a felesége, Maria, aki mosolyogva mutatkozott be, majd intett egy másik komornyiknak, kínáljon meg minket itallal. Ezután két olaszosan elegáns fiatalember érkezett, Alessandro és Carlo Pedersoli Jr – a színész unokái. 

Bud Spencer pedig csak ült, és mesélni kezdett. Szinte kérdezni sem kellett. Egyszer csak arra kérte „szolgáit”, kapcsoljanak zenét, hadd énekelje el azt a dalt, amit ő írt, és nemrég lett kész. És énekelt és énekelt, hosszú perceken át. Akkor is, ha nem mindig sikerült eltalálnia a ritmust, vagy nem minden sor jutott eszébe. Majd az életfilozófiájáról is beszélt.

– „Gondolkodom, tehát va­gyok” mondta Descartes,  „eszem, tehát vagyok” – mondom én – magyarázta, majd nevetve emlegette fel, mennyit harcolt a feleségével, aki a fogyókúráját felügyelte.

– Az éhségtől éjszakákon át szenvedtem. Egyszer nem bírtam, kiosontam a hűtőhöz. Meglepett, hogy nincs lelakatolva. Kinyitottam, és üres volt. Csak egy papír volt betéve, amire ráírta: gyere aludni! – mesélte ne­vetve, miközben Maria is mosolyogva bólogatott.

Nyolcvanöt évesen már nem ugrált, nem hadonászott, a szemébe nézve elevenedtek meg a történetei, az élete, a gondolatai, és minden, ami számára öregko­rára már nem bírt olyan jelentőséggel, mint korábban. Bud Spencer ugyanis nem titkolta, hogy hisz a folytatásban. Kíváncsi rá, mi lesz odaát, mert az elmúlt években ezen is nagyon sokat filozofált, töprengett. 

A valósághoz csak most, hétfőn kora este került közel. Ő ugyanis már tudja a választ. És akárhogy is van, mi meg azt tudjuk: Bud Spencer örökké él!