Tanára jóslata Pachmann Péternek: Sosem lesz belőled tévés!

Nem volt különösebb vágya, mégis műsorvezető lett. Melyik volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy ezt az utat választja?

Általános iskola ötödik osztályában, tízéves voltam. Volt egy iskolai Ki mit tud?, jó tanulóként pont erre az egy alkalomra nem készültem fel. Nem tudtam hirtelen mit csinálni, és eszembe jutott, hogy mi lenne, ha kiülnénk a tanári asztalhoz, magam elé venném a naplót, és egy papírra felírnám az előző esti sporthíreket? Kiültem, bemutatkoztam, hogy „Jó napot kívánok, Vass István Zoltán vagyok”. Ő akkoriban nagy figura volt, híres sportriporter. Elmondtam az előző esti híreket. A többiek megtapsoltak és kiabáltak, hogy milyen jó volt. A tanár pedig odajött, megfogta a vállamat, és azt mondta: „Szégyelld magad, Péter, csalódtam benned, és vedd tudomásul, hogy belőled amúgy sem lesz soha televíziós!”

A kemény kritikát hogyan élte meg tízéves fejjel?

Nem tudom, hogy egy ötödikes gyereket miért kellett így megdorgálni, lenyomni. Lehet, akkor a tudatalattimba beleivódott valami, meg akartam mutatni, hogy meg tudom csinálni. Előtte sosem volt a gondolataimban az, hogy kamerák előtt állok majd, de ettől a pillanattól elindult bennem valami. Tudatosabban készültem, és több olyan versenyen vagy eseményen vettem részt, ahol szerepelnem kellett.

Abban az időben szigorú szabályoknak megfelelve lehetett bekerülni a televíziós szakmába. Milyen út vezetett odáig, hogy ma mint műsorvezető dolgozik?

Gondoltam, mi lenne, ha besétálnék a Magyar Rádióba, és reggelente én mondanám a híreket. Harmadjára jutottam el az országos Kazinczy-versenyre, ami kalandosan alakult. Harmadik lettem, de csak az első kettő jutott tovább. A második helyezett lebetegedett, így engem hívtak fel, hogy menjek. A zsűriben pedig ott ült Csák Elemér. Az életem innentől mesébe illően alakult. Másnap hívott a műsorvezető, hogy hol tartózkodom éppen. A Jászai Mari téren voltam, két megállóra a televíziótól, úgyhogy a kérésére villamosra ültem, és besétáltam a misztikus épületbe. Emlékszem, amikor lejött értem az a nagy ember, teljesen ámulatba estem, remegett a lábam az izgalomtól, hogy huszonegy évesen ott állhattam. Beültetett a hangalámondó fülkébe, közben kattogtattam a tollammal, és nem vettem észre. Persze újra el kellett mondjam a szöveget néhányszor, de aztán belejöttem.

Bebizonyította, hogy igenis alkalmas arra, hogy kamera előtt álljon. Pályája elején külpolitikai tudósítóként járta a világot, és hű maradt a politikához. Szeretett volna más témában is helytállni?

Szarajevóban volt, hogy tudósítottam. Az ott megélt borzalmak világítottak rá, hogy jobban értékeljem a mai világot. A Mokkában van szerencsém a politikán kívül a könnyedebb témákban is részt venni, így teljesnek érzem magam szak­mailag, fantasztikus csapattal dolgozom együtt. Ami vi­szont extrán mozgat, az az adrenalin, ami azért érdekes, mert rettentően izgulós típus vagyok. Szeretem, amikor elszáll a súgógép vagy szólnak, hogy nem érkezett meg a vendég, és ki kell beszélnem az időt. Ha kamera előtt vagyok, és beszélek sok száz­ezer emberhez, nincs bennem semmi izgalom. De ha például egy tömeg elé kell kiállnom beszédet mondani, remeg a lábam és a kezem. A szemkontaktus az, ami zavarba ejt. Fura, hogy az embert ott látják. Két gyermek büszke édesapja, viszont kétszer elvált. Hétvégi apukaként van jelen a gyerekek éle­tében? Nem, egyáltalán nem vagyok hétvégi apuka. Nem élek együtt az anyukákkal, így szervezést igényel, hogy ki mikor van velük. De általában a délutánjaim szabadok, ha tehetem, sok időt töltök a tárasaságukban. A tíz év korkülönbség miatt vannak nehézségek a közös program szervezésében, de szerencsére alkalmazkodóak mindketten. Balázs tizennégy éves, és megértő, ha a kishúga négyévesen állatkertbe szeretne menni, ő is velünk tart. Most voltunk Ausztriában, csak én és a gyerekek. Megoldottunk mindent, és jól éreztük magunkat.

Nem csak műsort vezet, hanem szívesen énekel is. A gyerekek melyik szenvedélyét örökölték?

Ami külön büszkeséggel tölt el, hogy Balázs egyre jobban érdeklődik a zene iránt. Régebben vittem magammal koncertekre, akkor még nem kötötte le, de most már külön kéri, hogy vegyek neki jegyet egy-egy kedvenc előadójára. A lányom, Anna pedig kameraérzékeny, ha fotó készül róla, biztos, hogy elkezd pózolni, úgyhogy lehet, hogy ő majd a nyomdokaimban lép.