Sylvester Stallone megverte a Rambo rendezőjét

Sylvester Stallonénak a Menekülés a győzelembe volt az első közös filmje Andy Vajnával. Arra viszont nem emlékszik, milyen körülmények között találkozott először Andyvel.

„Csak arra, hogy 1980-ban a Nighthawkst forgattam New Yorkban, amikor küldtek egy forgatókönyvet, a First Bloo­-dot, amire előttem legalább tizenegy színész nemet mon­dott. Elolvastam. Hm! Egész jó, de azért belenyúlnék. Na, így ültünk le Marióval és Andyvel, hogy átírnám a könyvet. Ne nyírjuk már ki ezt a Rambo gyereket! Andy bólogatott, tetszett neki az ötlet. Én meg azzal a lendülettel elmentem Pestre az Escape to Victory forgatására, és utána rögtön belecsaptam a Rocky 3-ba. Közben szorgalmasan körmöltem a First Blood átiratát. Folyamatosan du­máltunk Andyvel.

Hála neked, John Rambo életben maradt…

Ja. Sokan akarták, hogy meghaljon, de…, és itt jön be a képbe Andy és a barátságunk kezdete. Rengeteg katona tért haza depressziósan, sokan öngyilkosságot követtek el. Mondom, ha Rambo meghal… ezt a szindrómát, a PTSD-t, vagyis a poszttraumatikus stressz szindrómát akkoriban csak harci idegességnek tekintették. Szóval mondom, figyelj, Andy, szerinted mi az üzenete ennek a sztorinak? Szerintem ezeknek a csávóknak hinniük kell abban, hogy be tudnak illeszkedni a társadalomba. Nem a halál az egyetlen alternatívájuk. És Andy tökre egyetértett velem. Annyira, hogy mikor rettenetesen összebalhéztam a rendezővel emiatt, keményen a pártomat fogta, mellém állt.

Rendes dolog volt Andytől.

Várd ki a végét! Felmentünk Kanadába 81–82 telén. Piszok hideg volt. Szakadt az eső, két-három hétig nem tudtunk kimozdulni, a forgatás szóba sem jöhetett, csak folyt kifelé a lóvé, ültünk, vártunk, az egész stáb. De Andytől egy rossz szót sem hallottam. Amikor végre elkezdtünk forgatni, akkor a rendezővel gyűlt meg a bajom. Ted Kotcheff híresen hangulatember volt, és elkezdett sértegetni. Kígyót-békát kiabált rám, szitkozódott, üvöltözött, káromkodott, annyira kihozott a sodromból, hogy nem bírtam tovább, nekiugrottam. Elkezdtünk verekedni. A stáb szedett szét minket, és közben megrepedt egy bordám. Mondom, na ebből elég, kiszállok a filmből. Ezzel a vadállattal nem dolgozom. Megtaposott, meg­alázott, menjen a francba. Bementem a lakókocsimba, elkezdtem pakolászni. Jön Andy, egyedül. Nagyon meg volt rendülve. Azt mondja, Sly, könyörgök. Az életemről van szó. Ha itt hagyod a produkciót, tönkremegyek. Végem van. De Andy, nem mehetek vissza! Nem tudok ránézni arra az emberre. Mire ő: Könyörgök Sly! Értem, a családomért, magadért, mindenkiért. Ha nem mész vissza és nem kérsz bocsánatot… Én meg, nem tehetek róla. Ő kezdte. Erre Andy: Mindegy. Ha kiszállsz, vége a filmnek. Taccsra kerülök. Veled együtt. Ez csak egokérdés. Muszáj, hogy segíts. Könyörgök!

Már majdnem sírt. Oké, Andy. De csak miattad. Csak és kizárólag miattad. Visszabattyogtam, és bocsánatot kértem azért, amit nem én kezdtem, hanem a rendező. Olyan volt, mint egy vulkán. Őrült. Szóval csak az volt a fejemben, hogy Andy kedvéért csinálom. És megtettem. Azon a ponton egy életre megpecsételődött a barátságunk. Végtelenül hálás volt nekem. A későbbi pályám szempontjából is okos húzás volt. Attól fogva a kapcsolatunk sokkal mélyebb lett, mint ami egy színész és egy producer között szokásos.”