Som Lajos: milliókat vertem el kokainra

Délben jobbról fordul be a nap a savanyú szagú, pesti lépcsőházba. A körfolyosón rácsos ajtók. Som Lajosén nejlonzacskó lóg, benne dobozos leves. Futár hozta neki. Csengetünk. Mire előkerül, el is tűnik a nap korongja, kitakarja a szomszédos bérház kéménye. Szürke, hamuszínű lesz a tavaszi délelőtt.

Kétszobás lakásba lépünk. Som megy elöl, kollégámmal mi utána. Karosszékbe ül. Jobbra egy porcelán elefánt, balra egy tengeri kagyló fogja közre. Járni alig tud, beszélni csak nehezen. 68 éves. Betegsége összefügghet évtizedeken át tartó hedonista életmódjával.

A Piramis több százezer lemezt adott el anno a szocializmusban. 1992 végén ötször telt meg koncertjeikre a Budapest Sportcsarnok. – Hova lett a lé? – kérdezzük a 15 éve még több fővárosi és egy vidéki ingatlant tulajdonló, négyezer köbcentis Pontiackal járó, lovakat tartó, értékes ikongyűjteménnyel rendelkező basszusgitárost.

A lakások eltűntek, az egyiket egy volt nője akasztotta le róla. A kocsit eladta, csak a rendszáma maradt: SOM 666. Az ikonok sehol. Ismerőse szerint a kis közértben is műkincsekért vett italt, ha elfogyott a pénze.

– Ez legenda, nem így volt. De nem zavar. Szóval a lé: hát sok elment. Vitte a kokain, a hasis, a marihuána. Régen, éveken át több milliót költöttem rájuk. Soha nem számoltam, mennyit. Kötöttem rossz házasságot, az is drága volt. Aztán amikor nem volt annyi pénzem, váltottam: ráálltam a vodkára. De öt éve már nem iszom.

Jobbra nézünk. Az elefánt mögött egy üres borosüveg áll. Melegítőben magyaráz, mozdulatai sarkosak, szaggatottan beszél. Később kiderül: az üveg csak dísz. Som valóban tiszta. 1998-ban képviselő akart lenni, pártot alapított Zalatnay Saroltával. Akkor impozáns, Benczúr utcai lakásában beszélgettünk. Zavaros, önpusztításban gazdag életet élt éppen. Úgy hitte, C-típusú átvilágításon fog átesni, így megelőzve a lebukást elárulta: ügynök volt, Professzor néven jelentett. A cikk megjelent. Lelkiismeret-furdalása nem volt. Ma sincs.

– Miért lenne? Jelentettem a Nagy Feróról, a Schusterről a P. Mobilból. De nem ártottam nekik. A Schustert mentegettem is, mégis nagyon haragszik rám.

– Nyilván minden oka megvan rá.

– Nem, azért az már túlzás, amiket mond.

– Melyik zenésszel tart kapcsolatot?

– Egyikkel sem. A Piramis tagjait perelni fogom. Tizenegynéhány milliót követelek tőlük jogtalan névhasználatért. Pénz még nincs belőle.

– Tehát maradt egy VIII. kerületi lakás?

– Nem, van még egy. Néha ugyan beragadnak a sárga csekkek, de nem vagyok szegény. Azért költöztem ide, mert négy éve a Józsefváros képviselője akartam lenni. Írtam is levelet Orbán Viktornak. Tudom, hogy Piramis-rajongó. Először magáztam, aztán tegeztem benne. Függetlenként ajánlottam fel a támogatásomat. De nem kaptam választ.

– Mi lett a barátokkal?

– Kevés maradt.

– Mi lett a barátnőkkel?

– Jönnek-mennek. Ma éppen nincs.

– Mi lett a gitárral? A péklapátnak becézett Ri­ckenbackerrel?

– A rockmúzeumnak adtam.

– Miből él?

– Jogdíjakból, nyugdíjból.

Indulunk, kifelé hátrálunk. Törött bottal követ. A konyhában asztalon hagyott franciakrémes után fordulunk balra, a gang felé.

– Semmit sem bántam meg! – mondja kissé zihálva, amikor beér minket. A rácsnál állunk, a zacskó még ott lifeg, benne a kihűlt, vöröslő leves. – Írjátok meg: ha újra születnék, ugyanígy csinálnék mindent.

Oké, megírjuk! – intünk szinte egyszerre. Ezzel a mondattal búcsúzunk.