Rosszul lett a sírnál Bajor Imre özvegye

Bár Bajor Imre barátai azt ígérték, hogy nem lesz érzelmes a szertartás, mégis szívszaggatóra sikerült. Hernádi Judit a könnyeivel küszködve búcsúzott jó barátjától, akinek a koporsójára nézve annyit mondott: a fene vigye el, hogy itt hagytál minket, Imre! Ki fog nekem udvarolni ezek után?

A fájdalmasan korán távozó színész gyermekei, Lili és Marci maguk döntöttek úgy, hogy búcsúbeszédet mondanak. Zokogva hallgatta a közönség Lili szavait:

– Apa! Nagyon fog hiányozni, hogy a Marcival az ágyban igyuk a kakaót, kiöntsük, és te ne szidjál meg minket ezért. Hiányozni fog a diófán csüngés és az esti pékséglátogatás, ami – tette hozzá keserű mosollyal – egyikünk felsőtestének sem tesz jót.

Fia, Marci is szót kért. – Annyi mindent bepótoltunk, amit addig nem tudtunk, azon a kínai úton, ahová elkísértelek téged. Nagyon hiányzol, Apa!

A koporsó felravatalozása után a hatalmas tömeg a végső nyughelyhez vonult, ahol koszorúk és virágok halmait dobták Bajor sírjába.

A színész felesége, Ildikó ezen a ponton már nem tudta tovább tartani magát, ahogy a koporsóra hullottak az első rögök, zokogásban tört ki, majd remegni kezdett – látszott rajta, hogy a tűréshatára végéhez ért. A család jó barátja, Juszt László ekkor belekarolt, és amíg a rajongók és a barátok elhelyezték a gyász virágait a síron, addig a feleséget – aki szemmel láthatóan nagyon rossz lelki és fizikai állapotban volt – autóba ültették, és el is hajtottak vele a helyszínről.

A temetés után Bajor Imre gyermekei és édesanyjuk, Hámori Eszter színésznő még a helyszínen maradtak, ők fogadták a részvétnyilvánításokat.

Betegségében is alázatos volt

A hírességek közül kevesen érezték képesnek magukat arra, hogy a szomorú percekben bármit mondjanak.
Oszvald Marika a könnyeivel küszködve egy régi, kedves történetet osztott meg lapunk munkatársával.

– Imi mindig azt mondta nekem, Marcsi, ne röhögtess, mert vörössé válik az a kék vérem, és nem tudlak befogadni a pedigrémbe. Ez egy régi vicc volt köztünk, amíg élek, szívesen fogok ezekre a pillanatokra emlékezni.

Csonka Andrásnak hirtelen egyetlen dolog jutott eszébe, az pedig a szakmai alázat.

– Amikor utoljára együtt játszottunk Imrével egy táncos darabban, már komoly fájdalmai voltak, állni is alig tudott – mondta Csonka. – A szerepe szerint csak a tizenkettedik percben lépett színpadra, és akkor én az egyik előadáson azt vettem észre, hogy ő, ahelyett, hogy egy széken pihenne, végigállta ezeket a perceket, mert ezt az időt is arra használta ki, hogy átszellemüljön, és ugyanazt a minőséget legyen képes nyújtani a nézőinek, amit megszoktak tőle. Ő a legnagyobb betegségében is alázatos volt.