Pásztor Erzsi: Engem ne csókolgassanak!

A 83. születésnapján futottunk össze a Kossuth-, Já­szai Mari- és Balázs Béla-díjas magyar színművésznővel, aki korát meghazudtolva jár-kel, sürög-forog, intézkedik, vezet, játszik. Derűs személyisége és jókedve mit sem változott az elmúlt évtizedek alatt, maximum egy dolog alakult át benne:

– Nagyon sokszor megállítanak az emberek az utcán, és én nagyon szívesen fotózkodom, beszélgetek. Pár napja egy idősebb úr jött oda hozzám, hogy szeretne kezet csókolni nekem, mert én olyan vagyok, aki kézcsókot érdemel. Ezek őrült kedves dolgok, és na­gyon jólesnek. Ez nem tolakodás, nem lehet és nem is kell elhárítani, de hogy engem puszilni, csókolni akarnak kollégák és vadidegenek, azt már sajnos nem bí­rom  – mesélte a Borsnak érdemes művészünk, aki ezzel az intim szféráját és az egészségét is szeretné megóvni. A szívét azonban a mai napig megmelengetik a rajongói.

– Hálás vagyok, mert na­gyon sok szeretetet kapok az emberektől. Sokszor ronda, borús időre éb­redek, de bemegyek a boltba, és máris jobb kedvem lesz, mert mindig kapok egy-egy kedves szót, ami derűt hoz az ember lelkébe – vallotta be lapunknak a művésznő, aki szerint az a mű­vész, aki azt mondja, nem szereti, ha felismerik, hazudik.

– Sok kollégát hallok pa­naszkodni, hogy utálja, ha megismerik. Nem is értem... hát ez a szakmánk! Azt ajánlanám a mos­tanában sokasodó kapucnis, legszívesebben az utcán elbujdosó mű­vésznőknek, hogy a szövőgyárban el lehet rejtőzni. Ott kell dolgozni az ilyen em­bereknek, és nem a színpadot kell választani. Mert mi, művészek dolgozunk, és igenis örülünk, ha megismernek.