Papnak készült Gryllus Dorka

Gryllus Dorka édesapja, Dániel, Kossuth-díjas zenész, édesanyja, Kőváry Katalin Jászai-díjas rendező. Mi másra tippelhetnénk, minthogy Dorka kiskorától énekes vagy színész akart lenni?

– Fiatal koromban papnak készültem – rukkolt elő a meghökkentő ténnyel. Mert igenis meglepő, ha egy tinilány vonzónak találja a papi pályát.

– Miért? Sok női pap van – magyarázza döntését Dorka. – Evangélikus vagyok, és a protestánsoknál lehet nő is pap. A Deák téri evangélikus templomba jártunk, ott volt egy csodálatos, végtelenül okos papnő, Takácsné Kovácsházy Delma. Óriási példaképem volt. Mentem hozzá gyermek bibliakörbe is, és nála készültem fel teológiára, ahová jártam egy félévet, de jött ez a színészet dolog. Félévben még vizsgáztam, de közben felvételiztem a Színművészeti Főiskolára. Volt még egy pap a Deák téren, a Pintér Károly, aki azt mondta, hogy ezek végül is rokon szakmák. Tréfálkozott, de tény, hogy mindkettő közvetít valamit. Nem véletlenül hívják a színésznőket Thália pap­nőinek.

Jelenleg a Gólem Színházban, a kétszereplős, Jaj, Istenem! című darabot Kálid Artúrral játssza Dorka a Hatszín Teátrumban. Ez egy elég ab­szurd, vicces, mégis filozofikus darab.

– Isten eljön a pszichológushoz, aki én va­gyok. Van egy rész, amikor beszélek Istenhez, Istenről. Amit ott elmondok, tulajdonképpen hitvallás, amit akár a szószékről is mondhatnék. Egyszer odajött hozzám egy néző, és azt mondta: Istenről beszélni a legnagyobb művészet. A dolgok körbeérnek. Gondoltam, ha van egy kis tehetségem, amit a Jóistentől kaptam, akkor az­zal dolgom van. Az is lehet, így sokkal több em­berhez tu­dom eljuttatni a hi­temet, mint­ha a szó­szé­ken állnék. Olyan em­berekhez is, akik nem járnak temp­lomba, de újságot olvasnak. Ta­lán elgondolkodnak azon, milyen a viszonyuk a Jóistennel? Az enyém jó, de persze vannak mindig újabb kérdé­seim, keresem a válaszokat, ha elbizonytalanodom. A kisfiunkat, Somikát és Kornélt (Simon Kornél színész – a szerk.) együtt keresztelték meg. Az nagyon szép volt. Kornélt a férjemnek hí­vom, még ha nem is volt esküvőnk, habár megkérte a ke­zem. Rég­óta tervezzük, de mindig elakadunk. Évek óta beszélünk róla, hogy is kéne, de már a beszélésbe el­fáradunk – neveti el magát. – Előbb-utóbb csak sikerül ez is.