Özvegye Bujtor István hiányáról: 3 évig a lakásból sem léptem ki

Hogy találkoztak Istvánnal?

A nyolcvanas évek elején ismerkedtünk meg közelebbről, de már gyerekkorunk óta ismertük egymást, mert a nagybátyám abban a házban lakott a Mester utcában, ahol István felnőtt.

Szerelem volt első látásra?

Teljesen. Harminc csodálatos évet éltünk együtt, és annak ellenére, hogy ő már nincs, a szerelmünk egy életre szól, az én első számú feladatom az, hogy az ő emlékét ápoljam és továbbvigyem.

Korábban azt mondta, soha nem unatkoztak egymás mellett.

Soha. De ne úgy képzelje el, hogy mindig jópofizott vagy humorizált, néha elég volt csak egy gesztus, egy mozdulat is. Ezektől az apróságoktól nem laposodott el soha a kapcsolatunk.

Ennyi idő alatt lehetett volna üresjárat.

A harminc év minden percében volt tartalom. Ha eszembe jut egy-egy mozzanat, vagy elmosolyodom, vagy picit sírok, de a férjem még ma is bennem él, pedig már kilenc éve nincs közöttünk.

Milyen tulajdonságaiba szeretett bele?

A bölcsessége, az intelligenciája és hogy annyira jó ember volt. Sugárzott belőle az emberek szeretete, ha csak két mondatot beszélt veled, az is megragadt benned.

Sokszor vallott önnek szerelmet?

Mindig tudtuk, hogy összetartozunk, és még én sem tudtam arról, amikor korábban valahol azt nyilatkozta: „az élet túl rövid ahhoz, hogy ne Judittal töltsem”. Ennél szebbet egyetlen nő sem kívánhat.

Kevesen tudják, évekig távkapcsolatban éltek.

Négy évig voltam a Malév müncheni képviseletének vezetője, István hétvégente járt ki, de én is haza-hazalátogattam. Mindent meg tudtunk beszélni, és mindig támogatott a karrieremben. Van egy Szécsi Pál-dal, ami úgy szól: „a távollét olyan mint a szél, / a kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja”. Nálunk pont így volt. Ha várod a pénteket, amikor a szerelmed jön, akkor már szerdán alig bírsz magaddal.

Mi a titka, hogy ilyen hihetetlenül erős kapocs alakult ki kettejük közt?

A titok azért titok, hogy ne mondjam el. A viccet félretéve, az alap, hogy a másik szabadságát mindig tiszteletben tartsuk. Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, de ez nem azt jelenti, hogy én otthon ültem és kötögettem. István azt is szerette bennem, hogy én is jártam a magam útját. Egyszerre voltunk egymás szeretője, barátja, nagyszülője, gyermeke, mindene.

Milyen volt egy átlagos nap Bujtor István mellett?

Pont az volt a jó, hogy nem volt az életünkben semmilyen rutin vagy beidegződés, minden nap tartogatott valami váratlant. Ha lementünk a Balatonra nyaralni, délelőtt kilenckor még nem tudtam, hogy este Keszthelyen leszünk, mert ő úgy gondolta, átvitorlázunk. A nyolcvanas években előfordult, hogy szólt, egy óra múlva indulunk, de nem tudtam hova, végül Pozsonyba vitt pezsgőzni. Nagyon spontán ember volt, tele ötletekkel, amiket meg is tudott valósí­tani.

A halála után ön kerülte a nyilvánosságot.

Három évig talán még a lakásból sem mentem ki. Olyan érzés volt, mintha levágták volna az egyik kezemet. Nem tudtam mit kezdeni az életemmel.

Fel tudja dolgozni valaha István elvesztését?

Ezt soha nem lehet elfogadni, és bár az idő picit enyhíti a fájdalmat, az embernek saját magát kell elsősorban helyrerakni.

Mikor döntött úgy, hogy megtöri a hallgatását?

A gyász folyamata mindenkinél más. Nekem hál’ istennek rengeteg barátom van, ők kutyát akartak nekem venni, mondták, hogy menjek világ körüli útra, de végül a legjobb barátom mondta azt, hogy ez így nem megy, neked az a dolgod, hogy István emlékét ápold, ezért kövess el mindent, és hidd el, jót fog tenni!

A Tihanyi Szabadtéri Játékokat még Istvánnal együtt kezdték el.

És idén már tizenöt éves. Az volt az alapja mindennek, aztán létrehoztam a Bujtor-emlékgyűrűt, amellyel a Veszprémi Petőfi Színház háttérmunkásait ismerjük el minden évben. Utána jött a szobor Balatonfüreden, és ezek a dolgok erősítettek folyamatosan, hogy igenis érdemes ezt csinálni, van még dolgom az életben. És tudom, hogy ő még van, figyel engem, és tetszik neki, amit csinálok.

Jelez önnek odafentről?

Segít nekem, tőle kapok erőt, mert egyedül nem menne. És már csak ettől a tudattól is sokkal könnyebb az életem. Nem lehet megmagyarázni ezeket az energiákat, de én hiszek abban is, hogy nincsenek véletlenek.

A férje született vezető volt.

Imádták a forgatásokon, mindig kedves volt rendezőként is, mindenkire odafigyelt és a gyűrűt is ezért hoztam létre, mert István a háttérben dolgozó embereket is nagyon megbecsülte, mert a kerék is úgy mozog, ha minden csapágy és alkatrész a helyén van.

Melyik szerepeiben szerette?

A Kötélen a Niagara felettben nagyon szerettem őt, de Alfierit is hibátlanul játszotta A vágy villamosában, bár az egy kisebb szerep volt. Abban már nem is akart játszani, de én állandóan piszkáltam, hogy igenis menjél. Azt mondta, egy öregemberre senki sem kíváncsi. István mindannyiunkban nyitott személyiségként maradt meg, pedig valójában szemérmes, visszahúzódó ember volt, nem exhibicionista.

Nem gondoltam volna.

Magabiztos volt, de rendkívül precíz és igényes is. Anno a könyvéhez megjelent egy CD-melléklet, és négy évig hezitált azon, hogy Latinovits után szabad-e neki verseket mondani. Egy verset hónapokig elemzett, mondott, amíg elő merte adni. Pedig gyönyörű, ahogy verset mond, ezt az oldalát sokan nem is ismerik.

Erre is felvághatott volna.

Neki semmit nem kellett csinálnia, hogy figyeljenek rá. Ha elmentünk egy társaságba, beállt egy sarokba, nem mutogatta magát, de olyan aurája volt, hogy egy perc alatt, mint a legyek légypapírra, úgy ragadtak rá.

A Balatonnal végleg szakított?

A házunkat eladtam, a színház miatt hétvégente lent vagyok, de ennyi az egész. Amióta elment, a lábamat sem tettem be a Balatonba, és hajóra sem léptem. Azt a történetet lezártam, nekem István volt a Balaton, más nem léphet a helyére.

És ez nem is változhat meg soha?

Soha. Olyat kaptam tőle, amit millió emberből csak egy élhet meg. Rettenetesen szerettem, és ilyen csak egyszer van az életben. Kívánom mindenkinek, hogy ugyanennek legalább a felét kapja meg az élettől.